Sokakkal együtt tegnap magam is részt vettem az egykori rádiós dramaturg, Cseicsner Otilia által szervezett találkozón, ahol zenészek, zeneszerzők, színészek, dramaturgok, írók, rendezők, szerkesztők, levéltári szakemberek arról beszéltek, mire, milyen eszközrendszerre, stúdiókra lenne szükség ahhoz, hogy a Magyar Rádió ismét betölthesse korábbi funkcióját, és azon a színvonalon működhessen mint korábban, miként lehetne ismét az edukáció egyik alapintézménye.
Fehér Anna, Bárdos Deák Ági, Szemző Tibor, Darvas Kristóf, Salamon András mellett még sokan szólaltak meg, mind okosan és higgadtan beszéltek.
És miközben őket hallgattam, végtelen szomorúság lett úrrá rajtam. Hiszen mindaz ami most fájó hiány, ott volt a Bródy Sándor utca 5-7-ben. A világszínvonalú, páratlan akusztikájú stúdiók, a Rádiószínház, a zenekar, és még mi minden, nos, mindezt tizenhat év alatt tudatosan tönkretette a Fidesz. De ez sem volt elég, porig rombolta és a földdel tette egyenlővé. A közelgő választások előtt még megmutatták, az akaratuknál semmi sem fontosabb. Elvették azt, amihez semmi közük nem volt. Nem ők építették, nem ők gazdagították. Ők elpusztították. A Palotanegyedben, a rádió helyén ma hatalmas gödör tátong. Az örökségük. Az értelmetlen rombolásé. Tizenhat évük szimbóluma.
