ZÁRTOSZTÁLY

- Éjjel minden rendben volt?

- Szerencsére igen.

- Zsigmondunk nem balhézott?
- Melyikre gondol főorvos úr?
- Az idősebbre. Ájtatosra. 

- Megint ki akart menni az erdőbe lőni, de ezt leszámítva nyugodtan viselkedett, szerencsére hatott a koktél, amit Pályi doktor utasítására adtam be neki 20 órakor.

- Nem kellett volna begyógyszerezni. Ha napközben sem lesz vele gond, akkor este nem indokolt a nyugtató.

- Értettem, természetesen nem fog kapni.

- Egyéb információ?

- A Tábornok a szokott időben kérte a pisztolyát, kiabált, aztán verte a fejét a gumifalba.

- Megtudta nyugtatni?

- Igen, megkapta a felfújható strandjátékát, a főorvos úr utasítása szerint azt mondtuk neki, hogy ez a legújabb fejlesztésű Zbrojovka.

- Elhitte?

- Mindig elhiszi, persze most is nagyon nézte, aztán úgy csinált, mintha betárazna és célba lőne. Egész reggel pufogtatott a szájával.

- Nagyszerű. Ezt csak magának mondom, nagyon nagy szerencséjük van ezeknek, hogy hozzánk kerültek és nem máshova.

- Főorvos úr, tudom, de ezzel mások is tisztában vannak.

- Ez volt az utolsó ügy amit el tudott nekik intézni, aztán őt is behozták. Vele mi van?

- Nehéz eset. Állandóan A4-es papírt kunyerál, de ez még a jobbik eset, mert észrevettük, hogy már a fénymásolóból is lop.
- Mire kell neki ez? Papírrepülőzik, vagy origamit készít?
- Bár úgy lenne! Ha origamit hajtogatna annak mi is örülnénk, de ő beadványokat  fogalmaz. Kanyó doktornőnek rendszeresen fenyegető hangú leveleket ír, azt hiszi magáról, hogy főügyész.

- Sose volt az. De mégis milyen érdekes, rejtélyes, szinte megismerhetetlen az agyműködés, hogy a betegeink néha minek, kinek képzelik magukat. Mérnöknek, vadásznak, konvektorosnak, inkvizítornak, polgármesternek, agytrösztnek, húzóarcnak, vállalkozónak, kidobóembernek, miniszternek, szóvivőnek, tiszta őrület az egész.  

- Főorvos úr el is felejtettem mondani, hogy a Szóvivő hajnali három órakor csengetett, mert sajtótájékoztatót akart tartani.

- Miről?

- Választási csalásokról.

- Már megint erről? Tizedik éve ez a vesszőparipája. Mit tudtak vele csinálni? 

- A szokásos adagját megkapta, utána elaludt.

- Vénásan adták?

- Muszáj volt, de így is ketten fogták le.

- Verekedett?

- Persze, meg köpködött.

- Langaléta pasas, nem könnyű vele. Tavaly lefejelte az egyik ápolót.

- Emlékszem. És hogy tud nézni....kiráz tőle a hideg.

- Judit nővér, ne féljen, a modern pszichológia és pszichiátria annyira fejlett, nem lesz velük semmi gond, csak tartsuk be a protokollt.

- Figyelünk rájuk főorvos úr.

- A Szumós eszik végre?

- Volt egy hét kihagyás, olyan éhségsztrájkszerűség, de aztán abbahagyta, tejfölös-fokhagymás lángost kért, de azóta meg egész nap követelőzik.

- Mondta neki, hogy ez nem a halálsor, ahol utolsó vacsorára bármit kérhetnek?

- Ilyenkor mindent mondok. Néha csúnyákat is.

 - Arra nincs szükség, de arra kérem ügyeljen rá, hogy a Szumós ne kapjon sok ennivalót, mert így is túlsúlyos. Dagadt disznó, de ugye osztályvezetőként én ilyet nem mondhatok....

- Kórházi menüt kap csak. Ez nagyon dühíti.

- Azért vigyázzon vele, tudja....

- Igen, hallottam róla, hogy állítólag evett már embert.

- Nincs rá bizonyíték, de nem árt az óvatosság. 

- Persze főorvos úr.

- A Könyvelőt ma meg kell vizsgálnom, vele kezdek majd a vizit után. Nem örülök neki, de időszerű.

- Mostanában megint nagyzol, intézkedik, osztalékról beszél, úgy csinál, mintha saját bankja lenne.

- Hagyja rá nyugodtan, de nála is gyógyszert váltunk. Erősebbet kap majd, attól egész nap csendben lesz.

- A Konvektorossal is gondok vannak, rendszeresen elsírja magát.

- Lehet tudni, miért?

- Azt mondja, hogy ő nem is szerelő, hanem a világ leggazdagabb embere és tévedésből van itt.

- Szegény pasas, tényleg nagyon beteg. Egyetlen szabadidőruhája van, azt is adományból kapta. Mindegy, hagyjuk meg ebben a tudatban, hogy gazdag ember. De jó hogy beszélünk róla, a héten érkezik konténeres bálás ruha, abból adjon neki egy új pizsamát, mert már három éve van rajta a mostani. És fürdessék meg.
- Nem engedi.
- Arról koktélozzák be és úgy vigyék a vizesblokkba. Szörnyű szaga van, még a szobámban is érzem. 
- A Bikás testvérek holnap lesznek ügyeletben, ők majd megcsinálják.
- Látogatja még valaki?

- Senki. Évek óta nem jönnek hozzá.

- És a  Karatéshoz?

- Hozzá sem.

- Ezt nagyon megértem. Kint agytrösztnek mutatta magát, érdekes, ezt el is hitték neki, most pedig elég csak ránézni mi lett belőle. 

- Állandóan szipog. 

- Nézzen rá valaki a fül-orr-gégéről, lehet, hogy tályog van az orrában.

-  Úgy lesz főorvos úr. Kérhetem, hogy majd a Feltalálóhoz is bemenjen?

- Nem terveztem, de miért kellene hozzá benéznem?

- Azt mondja megint feltalált valamit, most éppen a láthatatlan univerzális orvosi pecsétet, ehhez kér fejlesztési támogatást. Nyilván recepthamisításhoz kellene a pecsét.

- Rajta sem lehet már segíteni. Az orvostudomány tehetetlen.
- Engem sem ismer fel, azt hiszi múzeumigazgató vagyok. Már a zoknit is csak segítséggel képes felvenni.  
- Olyan, mintha az egész életüket csak álmodták volna. Pedig dehogy. Nagy lehetőséget kaptak, de mégis mindent tönkretettek maguk körül. És tessék, most már itt vannak bent a rácsok mögött, gyógyszereken vegetálnak, a kutya sem kíváncsi rájuk. De tudja Judit, néha azon gondolkodom, valójában nem mi vagyunk-e a zártosztály igazi lakói,  a menthetetlen betegek, akiket pedig annak hiszünk, remekül érzik magukat, szórakoznak velünk, röhögve gyötörnek és átvernek minket?  Ez egy nagy kérdés. És ha azt kérdezi félek-e tőlük, akkor be kell vallanom, sok éve attól rettegek, kapok egy telefont, egy utasítást, tudja honnan, és ki kell ezeket engednem az emberek közé. Annál szörnyűbbet nem tudok elképzelni. De ne moralizáljunk, kezdjük el a vizitet.

- Szólok az osztályos orvosnak és a medikáknak.

- Szóljon Judit, nyugodtan szóljon.