PATKÁNY A BELOSZTÁLYON

Napok óta retteg és szörnyülködik a város. Beazonosítatlan fajtájú rágcsáló zuhant egy kórházi folyosóra, a repedezett járólapokra. A szőrös kis test állítólag éppen egy arra járó nővér mellett csapódott be, de a megrémült, vészhelyzetben lévő állat nem kapott sokkot, szerencsére nem is zúzta össze magát, hanem az épen maradt négy lábacskáján villámgyorsan elszaladt. Mi ebben a dráma? Senki sem sérült meg, az ápolónő nem ájult el, nem ejtette ki a kezéből a reggeli vizit után levett vér és vizeletmintákat, az élet tehát nem állt meg az egészségügyi intézményben. Miről beszélünk hát?

 Változnak az idők, a fontossági sorrendek, átértékelődik az élet. Miért ne lehetne egyenértékű egy patkány, vagy egy egér élete az emberével? Sőt, akár fontosabb is lehet olykor. Most oly korban élünk, amikor ezzel számot kell vetnünk.

A történtek után magam is nagyon kíváncsi lettem, ezért egy napra "beköltöztem" a kórházba, csakhogy közelről megfigyelhessem ezt az új szimbiózist, ahol egymás mellett él az intenzív osztályon ápolt homo sapiens valamint a mus és a rattus. Szerencsémre rögtön a sűrűjébe kerültem, a műtőbe.

- Mindenki bemosakodott?
- Igen főorvos úr.
- Petneházy doktor hol van?
- Mindjárt jön.
- Már itt kellene lennie. Kezdenie kellene az altatást.
- Kint van a folyosón.
- Mi a francot csinál ott?
- Etet.
- Mit csinál?
- Etet.
- Mi van?
- Eledelt vitt az egereknek.
- Jaj, persze, mondta, hogy késni fog. Akkor várjunk egy kicsit.
- A beteggel mi legyen?
- Semmi. Ezen a pár percen már nem múlik semmi.
- Mondjak azért valamit neki?
- Ne mondjon semmit. Feküdjön csak nyugodtan. Kapcsolja be neki a tévét addig.
- Sajnos nem működik. Kiégett benne egy panel. Ezt mondta a szerelő. Kiszóljak Petneházy doktornak, hogy kezdenénk?
- Ne sürgessük. Csak ideges lenne, ha siettetnénk. Etesse nyugodtan a kis kedvenceit. Imádja őket.
- Rendes ember. Nagyon tisztelem ezért.
- Én is. Amióta tele van a kórház patkányokkal és egerekkel, Petneházyra rá sem lehet ismerni. Sokkal nyugodtabb, türelmesebb, kedvesebb.
- Magam is így látom főorvos úr. Pszichésen jól hatnak rá az állatok.
- Örülök. És ugye már a patkányvizelet szaga sem zavaró?
- Dehogy. Hamar megszoktuk főorvos úr.
- Ön is szokta etetni őket Ildikó?
- Amikor van egy kis időm, akkor mindig. Már kézhez szoktak.
- Kézből eteti őket?
- Kettőt igen. Domokost és Futrinkát.
- Ez édes. Már nevet is adott nekik.
- Annyira cukik. Ha zörgetem a zacskót, már jönnek is elő a fal réseiből.
- Egerek?
- Annál nagyobbak. Patkányok.
- A betegek is megszokták őket?
- Nem kérdezzük őket. Már annak is örülnek, hogy egyáltalán itt lehetnek, hálásak, ha orvost látnak.
- Ez megértem,. Amióta ilyen kevesen vagyunk, megnőtt az ázsiónk.
- Igazat beszél főorvos úr. Nem kell ide több orvos. Aki akar, menjen csak nyugodtan külföldre.
- Látja Ildikó mit művel velünk ez a szemét sajtó? Azt hazudják, hogy embertelen állapotok uralkodnak nálunk. Mi itt az embertelen? Ki az embertelen? Az a baj, hogy szeretjük az állatokat? Ez bűn?
- Aljasok. Főorvos úr, ne törődjön velük.
- Köszönöm Ildikó. Szerintem kezdjünk. Szóljon Petneházynak.
- Doktor úr, jöjjön kérem! Kezdenénk a műtétet.
- Jön?
- Jön.

Petneházy doktor sietős léptekkel lépett a műtőbe. Kezet nem mosott, a betegre szinte rá sem nézett, hanem azonnal megkezdte az altatást. Amint végzett, ismét a folyosóra sietett, mert maradt még egéreledel a táskájában. Leguggolt és az apró rágcsálók azonnal körbevették. Új korszak tanúja lehettem.