KRISZTA FIRENZÉBEN

A debreceni IC pontosan érkezik, 20.39-kor bent is van a Nyugati pályaudvaron. Ott várom Krisztát, akit ma este látok először. Nem randevú ez, hanem baráti találkozó. A facebook-on ismerkedtünk meg, ha jól emlékszem először ő írt nekem másfél évvel ezelőtt, azóta levelezünk. Szeretem a kíméletlen őszinteségét, a pontos meglátásait. Arra kér, vasárnap este vigyem el az állomásról kocsival a Népligetbe a nemzetközi buszpályaudvarra.

Hónapok óta készül a firenzei útra, megvette a jegyet, felszerelte magát útikönyvekkel és egy digitális fényképezőgéppel, amit ugyancsak a nagy utazás miatt vett meg. Az indulásig bő két óra van, addig beszélgetünk, iszik egy kávét és egy naracslevet, beveszi a gyógyszereit. Hosszú az út Firenzéig, de nem fél a távolságtól, negyvenhat éves korára bejárta már a világot, korábban kardiológusként az USA-ban is dolgozott, szóval nem az a fajta nő, aki bármitől is megijedne. Hat nyelven beszél, könnyen feltalálja magát még a leglehetetlenebb helyzetben is. Tele van energiával. Minden nap fut, ha teheti táncol. Tudok a betegségéről, az esti fájdalmakról, de erről is mindig úgy ír, mintha csak egy megfázás lenne, amely kordában tartható. Van egy mondata, amely szíven üt. Azt válaszolom, ez még viccnek sem jó.

Megbeszéljük, hogy szombaton reggel fél kilenckor érkezik vissza, természetesen ott leszek, segítek eljutni a Népligetből a Nyugatiba. Búcsúzáskor megölel, mintha ezer éve ismernénk egymást, majd ahogy a levelei végén szokta, egy csáóval elköszön.

A busz éjjel tizenegykor elindul. Kriszta a vezető mögötti második széken kap helyet, de jobban szeretne legelől ülni, ahol kinyújthatná a lábát, ám pechére azt elfoglalták.

Hétfőn délután nem sokkal két óra előtt már telefonál, minden rendben, szerencsésen megérkezett, megtalálta a szállodát, igaz a rendőrök segítettek ebben, már le is pakolt, indul várost nézni. Erre vágyott, Firenzére. Úgy tervezi másnap megveszi a múzeumi bérletet és amit csak tud megnéz, lefényképez. Majd küld képet.

Kedden nem jön az ígért fotó Firenzéből. Szerdán sem. Írok, kérdezem merre jár, hogy tetszik Firenze? Vagy lehet, hogy elvesztette a telefonját? Netán ellopták?
Felhívom. A telefon kicseng, nagy baj már nem lehet.

Tévedtem.

A vonal másik végén egy férfi szólal meg angolul, majd azonnal átadja egy másiknak, aki szikáran annyit mond, hogy Kriszta meghalt. Másfél napja nem jött ki a szállodai szobájából, ezért benyitottak hozzá, de már nem tudtak rajta segíteni. Nem tudják mi történhetett, tőlem kérdezik, hogy beteg volt-e.

Vasárnap este a kocsiban nevetve bakancslistáról beszélt, amire korábban sosem gondolt, és akkor mondta azt, amitől megdermedtem, megijedtem. "Milyen menő lenne Firenzében meghalni."

A megismerkedésünk első percétől tudtam, hogy Krisztának van stílusa, véleménye, bátorsága. Orvosként pontosan tisztában volt a betegségével, a kilátásokkal. Azt is tudta, el kell jutnia Firenzébe.