Csodálatos, egyúttal megható pillanatnak lehettünk tanúi a Traumatológiai Kórház intenzív terápiás osztályán, ahol szinte egyszerre tolták ki a műtőből K.Györgyöt és P.Józsefet. Életmentő műtétet hajtottak végre rajtuk és a bravúros orvosi beavatkozásnak köszönhetően mindketten életben maradtak. Nem sokkal később, mikor az altatásból felébredtek azt kérték a nővérektől, tegyék lehetővé számukra a találkozást. A kórház dolgozói - konzultálva a kórtermek előtt posztoló rendőrökkel - végül teljesítették a kérést. A gördülö ágyakon fekvő férfiak, de maguk a rendőrök és nővérek is könnyeztek ekkor. A költő szavai képesek csak kifejezni mindazt, amin e két súlyosan sérült férfi keresztülment: Ha férfi vagy, légy férfi..."
- Gyurikám!
- Józsikám!
- De jó, hogy látlak!
- Én is örülök. Megölelnélek, de mozdulni sem bírok.
- Mikor találkoztunk utoljára?
- Hat órával ezelőtt.
- Nem öt?
- Lehet, nem emlékszem, még kissé kába vagyok.
- A lényeg, hogy itt vagyunk.
- Ja. Nagyon fáj?
- Sajog, de nem vészes. Neked?
- Nem kellemes, de ki fogom bírni.
- Megint oda kaptad?
- Megint. De legalább már megszoktam.
- Ne haragudj, ha kicsit mélyebbre ment.
- Minden ok. Túlélem. Neked hova ment?
- Tüdő.
- Basszus.
- Te csak oda kaptad?
- Nem, gyomor és comb.
- Az nagyon szar. De akkora volt a tömeg, teltház, azt se tudta az ember, hogy hol van. Ugye tudod, hogy nem neked szántam?
- Tudom. De most mintha nagyobb lett volna nálad.
- Pár centivel csak.
- Az ikeás kést használtad?
- Volt nálam az is, de a végül kenyérszeletelőt használtam.
- Mondták az orvosok, hogy ez nem sima szúrás volt, hanem fűrészeléses.
- Bocsánat, de annyira régen voltunk már kint, elszoktam ettől.
- De végre kint lehettünk. És ez a lényeg. Más nem számít. Találkozhattunk a fiúkkal. De arra nem emlékszem, hogy a gyújtogatásnál még ott voltunk?
- Szerintem akkor már a mentőben feküdtünk.
- És mi lett a vége?
- Győztünk.
- Végül is mindegy. Nem ez számít.
- Valóban nem. Szép este volt megint.
- Józsikám!
- De jó, hogy látlak!
- Én is örülök. Megölelnélek, de mozdulni sem bírok.
- Mikor találkoztunk utoljára?
- Hat órával ezelőtt.
- Nem öt?
- Lehet, nem emlékszem, még kissé kába vagyok.
- A lényeg, hogy itt vagyunk.
- Ja. Nagyon fáj?
- Sajog, de nem vészes. Neked?
- Nem kellemes, de ki fogom bírni.
- Megint oda kaptad?
- Megint. De legalább már megszoktam.
- Ne haragudj, ha kicsit mélyebbre ment.
- Minden ok. Túlélem. Neked hova ment?
- Tüdő.
- Basszus.
- Te csak oda kaptad?
- Nem, gyomor és comb.
- Az nagyon szar. De akkora volt a tömeg, teltház, azt se tudta az ember, hogy hol van. Ugye tudod, hogy nem neked szántam?
- Tudom. De most mintha nagyobb lett volna nálad.
- Pár centivel csak.
- Az ikeás kést használtad?
- Volt nálam az is, de a végül kenyérszeletelőt használtam.
- Mondták az orvosok, hogy ez nem sima szúrás volt, hanem fűrészeléses.
- Bocsánat, de annyira régen voltunk már kint, elszoktam ettől.
- De végre kint lehettünk. És ez a lényeg. Más nem számít. Találkozhattunk a fiúkkal. De arra nem emlékszem, hogy a gyújtogatásnál még ott voltunk?
- Szerintem akkor már a mentőben feküdtünk.
- És mi lett a vége?
- Győztünk.
- Végül is mindegy. Nem ez számít.
- Valóban nem. Szép este volt megint.
Ferencváros-Debrecen 2:1
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése