A HATALMAS, CSODÁLATOS MŰ

Mai vendégemet talán felesleges is bemutatnom önöknek, hiszen mindenki ismeri, generációjának legjobbja. Neve fogalom, alkotása pedig mind a mai napig hatással van az utána következő nemzedékek munkáira. Jelentőségét az is mutatja, hogy ihletője a társművészeteknek is, nagy műve különös erővel és dinamizmussal a pop kultúrát termékenyítette meg. Ilyen értelemben Krooda Gyula legendás zenei himnusza a Szélzsák a bástyán, neki is köszönhető. A műsor első felében Vargyinkai Eszterrel beszélgetek, akinek 1974-ben elkészült homokvára megkerülhetetlen remeke a 20. századi játszótéri építészetnek. Hogyan épült meg, milyen hatások segítették a tervezést? Az adás második felében pedig prof. Turchányi Elek, a Magyar Építészek Szövetsége elnöke, Kossuth-díjas építész elemzi majd a nagy művet, annak megkerülhetetlen, korszakos jelentőségét. Én Debrői Elemér vagyok, tartsanak velem.

- Évek óta nem hallani önről, kedves Eszter. Mi az oka ennek?

- Fogalmam sincs. Nyilván mások a prioritások az életemben.

- Nem tervez már semmit?

- Ide?

- Építkezni azért még szokott?

- Soha. Esélyem sem lenne nyerni a közbeszerzési pályázatokon. Akkor meg minek erőlködjek?

- Semmit nem épít már?

- De, néha előfordul. Legutóbb egy IKEA szekrénysort húztam fel, bár nem a saját terveim alapján.

- A Lövölde téri játszótér homokozójában megálmodott remekműve ma is etalonnak számít. Egyfajta mérföldkő a hazai építészetben. Felidézné, miként született meg a nagy mű, a Vargyinkai homokvár?

- Pár mondatban csak, mert sietnem kell, ma még három helyen takarítok. Anyám szokás szerint levitt reggel a Lövire, aztán otthagyott egész nap. Ültem a homokozóban, unatkoztam, és egyszercsak nekikezdtem az építésnek.

- És mire este, sötétedéskor érte ment a mamája, már álltak is a falak?

- Pontosan.

- Az édesanyja mit szólt e csodához?

- Semmit. Annyit mondott csak, hogy milyen koszos vagyok.

- Mi történt ezt követően?

- Erről nehéz beszélnem.

- Kérem, mégis mondja el.

- Jött egy hat év körüli gyerek és szétrúgta a várat.

- De miért?

- Ezt tőle kérdezze.

- Talán a tökéletesség, a hibátlan, letisztult, egyúttal merész formák ingerelték fel? Ez addig ugye szokatlan volt a játszóterek világában.

- Lehetséges.

- Semmi nem maradt belőle?

- Semmi. Csak romok.

- Nagy szerencse, hogy egy amatőr fotós, Harbál Pál, aki éppen arra járt akkor, meglátta benne a remekművet és azonnal lefényképezte. Így maradt meg az az utókor számára ez a pompázatos mestermű. Hiányzik önnek a homokvár, az építés öröme?

- Nincs időm erre. De örülök, hogy Ön, kedves Elemér, észben tartja és a hallgatóknak is beszámol erről.

- Én köszönöm, hogy eljött hozzánk. És máris prof. Turchányi Elekkel, a Magyar Építészek Szövetségének elnökével, Kossuth-díjas építésszel folytatjuk a műsort. Hol van a helye a hazai építészet történetében, és mi a jelentősége Vargyinkai Eszter 1974-ben épített homokvárának?

- Valójában nincsenek szavak, amelyek méltó módon fejeznék ki a Vargyinkai homokvár jelentőségét. Ki kell végre mondani, ez a remekmű a hazai építészet alfája és omegája . Nem is értem, miért nem kapott eddig méltó állami elismerést Vargyinkai Eszter, de köszönhetően az ön műsorának, remélhetőleg felfigyelnek majd e zseniális építésznőre, és megkapja a legnagyobb építészeti kitüntetést. A magam részéről javasolni fogom, hogy országszerte, különösen a Liget-projekt helyszínén, építsenek minél több Vargyinkai homokvárat.

- Bízzunk ebben! Köszönöm professzor úr, élvezettel hallgatnám még, de lejárt a műsoridő. Jövő héten egy újabb korszakosan nagy műről, Pótkacs Géza: Géniuszok viadala avagy a dicséret és a köszönetnyilvánítás fontossága című képregényéről beszélünk.

Az összes reakció:

22P Kováts Éva, Tibor Herczegh és további 20 ember

HERE 2.0

- Mi a véleménye a heréről?

- Miről?

- Ne tegyen úgy, mint aki nem érti. A heréről.

- Ezen még nem gondolkodtam.

- Férfiember, nyilván eszébe jut időnként. Vagy netán tévedek?

- Hát...

- Szóval, mit gondol a heréről?

- Milyen heréről? Az enyémről?

- Úgy általában.

- Fogalmam sincs, hogy mit gondolok a heréről.

- Valamit csak gondol.

- A here jó.

- Ebben egyetértünk. Tovább!

- Hát, ne legyen kicsi.

- Miért is?

- Mert az olyan férfias.

- Szóval, maga a nagy méretű herét szereti.

- Nem szeretem, csak azt mondtam, hogy ha már here, akkor legyen impozáns.

- A magáé olyan?

- Ne hozzon zavarba.

- Férfiak vagyunk, nyíltan kell beszélnünk.

- De én állásinterjúra jöttem.

- És? Mi ezzel a baj?

- Még sosem kérdeztek a heréről.

- Épp itt az ideje, hogy végre nyíltan beszéljünk róla. Maga szokta simogatni?

- A herémet?

- Úgy általában, szokott herét simogatni?

- Legfeljebb csak megtapogatom, de kizárólag egészségügyi okok miatt.

- Rákszűrés házilag. Nagyon helyes.

- Félek a betegségektől.

- És eszébe jutott-e már valaha, hogy másnak a heréjét simogassa?

- Uram, hova gondol?

- Soha nem tett ilyet?

- Soha.

- Az anyja életére esküszik?

- Becsszó.

- Az anyja életére is?

- Igen, az övére is.

- És mit gondol arról, ha valaki más simogat egy herét?

- Ha a nejem csinálja, azzal nincs bajom.

- Nem erre gondoltam.

- Megkérdezhetem, hogy mire?

- Minisztériumban vagyunk, itt én kérdezek, nem maga. Mit gondol arról, ha valaki a heréjét simogatja?

- Hol?

- Nyilvános helyen.

- Perverz mocsodék az olyan. Pfúj.

- Undorodik ettől?

- Mi az hogy. Ocsmány, nézni sem bírom.

- Kedves József...

- Zoltán vagyok.

- József, maga a mi emberünk. Istenfélő emberek nem hisznek az ilyen heresimogatóknak. Maga istenes?

- Nagyon.

- Nagy kő esett le a szívemről. Különleges egységet állítunk fel, melynek az lesz a feladata, hogy véget vessen ennek az undorító szokásnak. Figyelni fogjuk, ki, mikor, hol, mennyi ideig matat ott.

- És? Mi lenne a dolgom?

- Egyelőre csak levideózza és megvágja az anyagot. A többi a mi dolgunk. Meg kell állítanunk a hülyéket, akik valamilyen beteg szokás miatt simogatják.

- Biztosan simogatják? És ha csak megvakarják? Vagy csak feljebb húzzák a nadrágjukat?

- Az ugyanaz a kategória.

- Néha én is megvakarom.

- Szokjon le róla. Vagy fürödjön gyakrabban.

- Kétszer zuhanyzok naponta.

- Akkor zuhanyozzon háromszor. Kérdezem: szeretne tagja lenni ennek a különleges csapatnak?

- Megtisztel vele, uram.

- Akkor ezt meg is beszéltük. A HR majd intézi a felvételét. Szóljon a következőnek, hogy bejöhet.

ÚTON

- Kényelmesen ülsz?

- Ja. Jó ez a lakókocsi. Saját?

- Á, nem telik nekem ilyenre.

- Tudom, nem is azért kérdeztem. Mivel jársz mostanában?

- Egy Mercivel.

- Nem rossz cucc az sem.

- Indulhatunk?

- Persze, nyomjad. Hova is megyünk?

- Nem tudom. Majd visz az út. Közben dumálunk.

- Nem lehet, hogy csak megyünk, nem szólunk egymáshoz, és közben bambán nézünk ki az ablakon?

- Nekem sincs kedvem már beszélgetni, de ez egy tévéműsor, muszáj kérdezősködnöm.

- Jól van, akkor kérdezz. Már megy a kamera?

- Amióta beszálltál mellém, megy.

- Jól van, akkor ezt majd úgyis kivágjátok.

- Nem vágunk ki semmit. Ez reality. Imádom amikor beszélsz.

- Köszike.

- Emlékszel a legutóbbi találkozásunkra, amikor én voltam a te vendéged?

- Persze, minden szavadra emlékszem. Jó alany voltál.

- Nagyon profin kérdeztél.

- Igyekeztem.

- Rendesen odatetted magad. Az a kérdésed nagyot ütött, máig bennem van, amikor azt kérdezted, tudok-e halászlét főzni.

- Tudsz. A következő alkalommal, már egy másik adásban, nem is tudom kinek voltunk a vendégei, melyik beszélgetős műsorban, ettem is belőle.

- És ott is milyen jó kis interjú készült. Azt mondtad, mindig sírsz, amikor főzöl, mert csípi a hagyma a szemedet.

- Ja. Jut eszembe, ne álljunk meg egyet bográcsozni?

- Jó ötlet. Már húsz perce úton vagyunk. Megéheztem. Te nem?

- De, de, én is baromi kajás lettem. Pakoljuk ki a cuccot a főzéshez, és folytassuk ott a beszélgetést.

- Beszéljek arról, hogy imádok krumplit hámozni?

- Arról már szó volt a tavalyi közös műsorunkban. Legyen valami személyesebb emlék.

- Jó, akkor elmondom, hogy egyszer szalonnasütés közben rácsöppent a forró zsír a lábfejemre.

- Fájt?

- Nagyon. És el is fertőződött.

- Majdnem meghaltál?

- Ja. Fél lábbal a túlvilágon jártam. De aztán visszahoztak.

- Ez jó lesz. Jöjjön a rövid reklám, utána mesélj a szalonnázásról.

A SAROK

Úgy tűnik, megoldódik végre az utóbbi évtized legrejtélyesebb kriminalisztikai sorozata. Máig jól emlékszünk arra a kilenc évvel ezelőtt sugárzott drámai tévéinterjúra, melyben Kovács Pálné bejelentette férje eltűnését. A férfinak vasárnap délelőtt veszett nyoma, röviddel azt követően, hogy kezében három kiló juhsajtos pogácsával és a tizenhat szeletes Elemér tortával kilépett a főváros leghíresebb cukrászdájából. Emlékei szerint férje a telefonban arról panaszkodott neki, valósággal őrjöngött, hogy milyen sokat kellett sorban állnia. Akkor beszéltek utoljára.

Nem sokkal ezt követően több hasonló eset is történt ugyanott, a Cukor-Bermudának nevezett helyen. Fiatal nőknek, idős uraknak, teljes családoknak veszett nyoma, akikben csupán az volt a közös, hogy autójukkal kihajtottak a Daubner cukrászda parkolójából, majd jobbra kanyarodtak, ám alig pár méterrel távolabb a sarkon már el is tűntek. Az elmúlt közel egy évtizedben több ezren váltak kámforrá. Nem ártottak senkinek, ám tragikus módon édes ízekre vágytak.

Múlt héten ismét felnyitották a már lezárt rendőrségi aktákat, köszönhetően egy a környéken dolgozó GLS-futárnak. A szállítócég emberét ugyanis rettenetesen zavarta, hogy immár kilencedik éve kénytelen nagy ívben kerülgetnie egy tengelytörő kátyút és az elé helyezett úthibát jelző táblát. Mivel már félt arra menni, ezért egy szabad hétvégéjén mégis visszatért oda, gyalog természetesen, csak hogy közelről nézze meg a kátyút, amit kilencedik éve nem javítottak ki. Amint közelebb lépett, tátongó, sötét és félelmetes mélységet látott, egy koromfekete barlangszerűséget. És a föld alól hangokat hallott. Igen, az elmúlt évek eltűntjei mind oda zuhantak be, autóval, vagy éppen kerékpárral együtt, ám képtelenek voltak onnan kimászni. Szerencsére élve átvészelték a kényszer szülte, a hazai útviszonyoknak köszönhető rabságot, a gyerekek időközben felnőttek, és amint a mélyben rekedt egykori vásárlók a barlang bejáratánál meglátták a GLS futár fejét, örömükben kiabálni kezdtek. Végül kiszabadultak és a cukrászda mindenkit vendégül látott egy Rigó Jancsira.

A kátyú azóta zarándokhellyé vált, ezért a hatóságok úgy döntöttek, az úthibát soha nem javítják ki.