TERMINI

Reggel van, de már most elviselhetetlen a forróság. Izzadó alakok sietnek, ki ide, ki oda, Kim Kardashian kinézetű és egójú nők vonulnak párban, mintha nem is pályaudvaron lennének, hanem egy flancos kifutón, lenéző pillantásuk szinte lehűti körülöttük a levegőt. Férfi legyen a talpán, aki meg merné őket szólítani.

Tőlem pár méterre egy tagbaszakadt férfi csusszan le a fal tövében. Nagyon küzd, bizonytalanul egyensúlyozva ül le, végül feladja, mosolyogva eldől, majd elalszik azonnal. A többség azonban ijedt turista, aki az idővel vív kétesélyes csatát. Riadtan figyelik az információs táblát, mikor és melyik vágányról indul a járatuk, csak le ne késsék. Aztán rohannak, maguk után húzva a bőröndjeiket. Vajon mi lenne az utazókkal, kérdezem magamtól, ha nem találták volna fel a kerekes bőröndöket? Kínlódás és még több veríték. És talán kevesebb utazás. A római Termini pályaudvar megszokott arcát mutatja, eleven hangyabolyra hasonlít.

A szelektív hulladékgyűjtő mellett álldogálok. Ott van csak hely. Nem csinálok semmit, magam is megadóan várok és kedvenc időtöltésemnek hódolok, nézem a világot, figyelem az olaszos nyüzsgést.

Rövidnadrágos, hatvan év körüli férfi közelít, két bőröndöt vonszolva maga mögött. Honnan jött, merre megy, lamentálok ismét, mikor váratlanul, de nagyon határozott mozdulattal belenyúl a szemetesbe. A három tartály közül a középsőbe. Úgy tűnik, nem először jár errefelé. Már a könyöke is eltűnik, mikor kihúz egy gyűrött zacskót. Kivesz belőle valamit. Egy süteményszerűséget. Rá sem néz, azonnal a szájába teszi. Három harapás, aztán ráérős rágás, és a pékáru el is fogyott. A zacskót visszadobja a szemetesbe, majd megint lehajol és benyúl, ezúttal a műanyag hulladékot tartalmazó szemetesbe. Keresés nélkül is talál valamit. Először egy aprócska műanyag poharat, benne kávé maradékkal, majd egy nagyobb poharat, jégdarabkákkal. A kisebb pohárban lévő fekete levet átönti a nagyobb pohárba, majd kitartóan rázni kezdi. Jeges kávét csinál. Megissza. Látszik, hogy kevesli, de nincs több. Mikor végez, megint benyúl a szemetesbe és kivesz egy szalvétát. Megtörli vele a száját. Végül összegyűri és gondosan megnézve, melyik a papírgyűjtő, bedobja. Pár percig még vár, vajon mire, majd megragadja a bőröndjeit és elindul. Lehet, hogy a következő szemetes felé?

Mi is megyünk. Indul a vonatunk. Kigördülünk a Terminiről, amely nem csak arra emlékeztet, hogy "Róma örök", hanem arra is, hogy a szegénység mindenhol ugyanolyan fájdalmas.

  

 

PIRANHA POLITIKA

Laci nem kutató-biológus, de még csak nem is gimnáziumi szaktanár. Akvarista. Él, hal a halakért. A piranhák a kedvencei. Tudják, azok a szépséges, eleven, örökké éhes, izgő-mozgó, agresszív kis állatok. Ha tehetné, egész nap őket bámulná, amint boldogan lubickolnak az ezerötszáz literes akváriumban, amit Laci a saját kezével épített nekik. Két évig dolgozott rajta, de megcsinálta.

Mire végzett, a felesége elhagyta, mert minden pénz az akváriumra ment el, pedig Laci még Dél-Amerikába is elvitte a nőt, igaz, olyan helyre ahol a folyókban hemzsegnek a piranhák. Az asszony strandolni akart, szépen lebarnulni, szelfizni, aztán a képeket feldobdni a fészre, hadd lássák a barátnők hol nyaral a Lacival. Ez nem jött össze, pedig szép vakáció volt, több fotó is készült arról, amint Laci véres, szétcincált lábbal jött ki egy brazíliai folyóból. A nő önkívületi állapotban sikoltozott, Laci pedig fülig érő szájjal röhögött. Utána órákig küzdöttek az életéért.

Akkor lett vége. Tíz év után elváltak. A nő azóta talált magának egy kormányzati tótumfaktumot, valami pályázati menedzsert, és minden évben minimum kétszer a trópusokon lazulnak.

Laci maradt a békásmegyeri panelban, ahol belekezdett a nagy projektbe. Piranhákat kezdett szaporítani. A National Geographic piranhás filmjeit DVD-n rögzítette, naponta többször is megnézte ezeket, és persze mindent elolvasott a piranhákról. Egy idő múlva ki sem mozdult a garzonból. Nézte és etette a halait. Hússal. Ő már szinte semmit nem evett, csak hogy jusson elég táplálék a piranháinak. Az őrület napról napra fokozódott, mert Laci a fejébe vette, olyan fogsort szeretne magának, mint amilyennel a piranhák lerágják a húst a csontról.

Talált egy horror imádó, piranha-őrült, pályaelhagyó fogorvost, aki vállalta, tűhegyesre lecsiszolja az össze fogát. Két hónap alatt szemet gyönyörködtető piranha mosolya lett Lacinak. Rágni ugyan nem tudott, de ez cseppet sem érdekelte, már azzal is elégedett és boldog volt, amint a tükörben saját magát nézte.

Magányában már csak az anyja hívta fel néha telefonon, ám minden beszélgetés orditozással ért véget. Az idős asszony őrültnek nevezte fiát, aki mindezt sértődötten kikérte magának, majd véget nem érő, zavaros magyarázatba kezdett arról, hogy az ő piranhái ártatlan lények, őszinték, nem kábítják áldozataikat, amit ígérnek maradéktalanul betartják, csakis az életben maradásukért zabálnak, de sosem vesznek el többet, bezzeg a politikusok, akik olyanok, mint a veszett piranhák, pillanatnyi nyugtot sem hagynak másnak, kielégíthetetlen falánksággal és módszerességgel szétrágják az emberek idegeit, felfalnak és magukba tömnek mindent. Semmit nem hagynak veszni. Minden kell nekik. Na? Mit szólsz ehhez, mama?

Mama ilyenkor vonalat bontott. Belefáradt Laci rögeszméjébe, pedig tudta, fia akkor lépett a téboly útjára, amikor kirúgták a munkahelyéről, ráküldték a hatóságokat, zárolták a számláit. Lacinak már csak a piranhák maradtak.

Az utolsó nagy vitájuk után Laci kikapcsolta a telefonját, levetkőzött, majd lassan belecsúszott az akváriumba.   

  

 

  

SZERENCSEKERÉK

És a film forog tovább. Nem is akárhogyan! Valójában a kerék pörög majd megállíthatatlanul, szédító tempóban, ám ezúttal mi tényleg lenyűgözve nézzük majd e körforgást. Két és fél órában kábulunk, de lesz rendezői, vágatlan változat is, ahol négy, de akár hat órában is csodálhatjuk e bravúrt, merész, avantgarde alkotói koncepciót! Micsoda briliáns gondolat, milyen irigylésre méltó kreativitás! Ilyenre még sosem volt példa a film történetében. Olyan lenyűgöző és félelmetes hatása lesz, mint egykoron a vásznon felénk közeledő gőzmozdonynak.

Természetesen egy magyar producer-rendezőnek, filmes álmodozónak köszönhetjük e rendkívüli, hazafias élményt, aki a legutóbbi filmjének érdektelenségéből tanulva, mikor is többen nézték a Szerencsekerék című adást, mint az ő monumentális moziját, úgy döntött a Szerencsekerékről szól majd következő műve.

Főszereplője egy fiatal nő lesz, vélhetően egy Anna-báli győztes, de lehetséges, hogy Magyarország szépe, aki hétről hétre, több éven keresztül szorgalmasan és reménykedve pörgeti a kereket, de neki egyáltalán nincs szerencséje, nem történik vele semmi említésre méltó, leszámítva a szokásos zűrös szerelmi kalandokat néhány jóravaló, ifjú és dúsgazdag vállalkozóval, akik rendre kipörgetik őt az életükből.

Végül a sokadik Szerencsekerék adás után belebotlik egy igazi szerencsétlenbe, állástalan, pénztelen senkibe, aki bevallja neki, ő találta fel a Szerencsekerék tévés formátumot. A lányt ez lenyűgözi, azonnal és visszavonhatatlanul szerelmes lesz a feltalálóba. Összeházasodnak, de annyira csórók, hogy a havi albérleti díjat is alig tudják összekaparni. Végül a lány ott hagyja a biztos állását a Szerencsekeréknél, és együtt külföldre költöznek. Szinte azonnal. Spanyolba, de lehet hogy hollandba. Ott vállalkozásba kezdenek, vidéki falunapokon Szerencsekerék műsort adnak. Sikeresek lesznek, ám a hazaszeretet erősebbnek bizonyul a mocskos anyagiaknál. Mindketten úgy érzik, vissza kell térniük. Igen, mennek megint a romantikusan megfizethetetlen albérletbe, a lány pedig, micsoda isteni szerencse, és persze keresztényi megbocsátás, ismét állást kap a Szerencsekeréknél.

A forgatókönyv vita nélkül meggyőzte a filmes kuratórium döntéshozóit. A tizenhét és fél milliárdból készülő film forgatása ősszel kezdődik.

MÁGNESEK

Az instant porból kevert török almateát nem szeretem, ám mégsem tudok ellenállni neki. Tíz euróért öt dobozzal is vehetsz, de ha ügyes vagy, egy-két eurót ebből is le tudsz alkudni.. Édes, itatja magát, azonnal szomjas leszel tőle és rögtön nyúlsz is a következő pohárért. De ha nem kérsz, akkor is rád tukmálják, gyere barát, igyál, és már be is kaptad a horgot. Az almatea a török bazárok vevőszerző csalija. Férfiak kínálják, tálcán, ingyen, sokat sejtető mosollyal kísérve. Minden mozdulat tudatos. Az üzlet az üzlet.

A török férfit amúgy már a járásáról megismerem. A fiatalabbat nem mindig, az ötveneseket és az annál idősebbeket szinte biztosan. A húszas, harmincas török férfi jól ápolt, lenyalt, fénylő fekete haja van, divatosan öltözik, önbizalma határtalan, és folyamatosan dugni akar. Legalábbis a legtöbbje ezt sugallja. Az idősödő török férfi (a többségről beszélek, nem a kivételekről) azonban leamortizálódott, öregesen, erdogáni módon mozog, és ha elindul feléd, úgy érzed magad, mintha éppen most akarna meggyanúsítani valamivel, loptál, tüntettél, politikai napilapot szerkesztettél, aminek automatikusan börtön a vége. Húsz év, minimum.

Őt nem tudtam hova tenni. Unott volt és közönyös, azt is mondhatom, kellemetlen ember benyomását keltette, de amikor tökéletes magyarsággal almateával kínált, felélénkültem. Kíváncsi lettem. Elfogadtam az újabb teát, pedig aznap már vagy harminc pohárral ittam, és állandóan vécék után kajtattam

Hűtőmágnesekkel csencselt. Saját boltja nem volt, a portékát az izmiri bazár előtt egy pokrócon kiterítve kínálta. A forróság ellenére sem izzadt, csak autisztikus monotonitással pakolgatta a mágneseket, majd egyenként mutogatta.

- Ha hármat visz, csak kettőt fizet - mondta, és már nyomta is a kezembe. Elég ócska kis mágnesek voltak, de láttam rajta, fontos neki ez az üzlet. Mintha a túlélése lenne a tét. Végül megadtam magam, és vettem hármat. Míg a pénztárcámban kotorásztam, kihasználtam az időt és próbáltam megtudni, hogy itt született-e Izmirben, és hol tanult meg ilyen jól magyarul. Legnagyobb meglepetésemre válasz helyett énekelni kezdett. Még fáj, fáj, fáj - dalolta, majd váltott, és jött a Ne gondold és a Sárika. Rákérdeztem. Igen. Ő az. Két éve ment el Magyarországról. Hogy miért lépett le arról nem akart beszélni, szűkszavúan csupán annyit közölt, jó itt neki ahol hűtőmágneseket árul, és a forró nyári hónapokban hűtött ásványvizet turistáknak.

A mágneseket apró zacskóba csomagolta. Megittam az almateáját majd búcsúzásképpen annyit kérdeztem, üzen-e valamit a volt rajongóinak. Semmit, mondta sértődötten, majd jó utat kívánt. A buszon ülve még láttam, amint a teáját kínálva újabb vevőket talált.

ÚJ ÉLET

- Szia! Emlékszel rám?

- Persze. Te vagy a Livi.

- Te pedig az Ági. És a kicsit hogy hívják?

- Zsombika.

- Nagyon cuki. Látom még szopizik.

- Legszívesebben egész nap cicin lenne. Te is szoptatsz még?

- Természetesen. Imádja a tejet.

- Tápszerezel is?

- Nagyon ritkán.

- Ő ugye kislány?

- Aha. Etelke.

- Otthon szültél?

- A koleszban. A C épületben.

- Én is a kollégiumban, de az A szárnyban. A harmadikon.

- Nem volt semmi gond?

- Szerencsére semmi..

- Nagy élmény volt nekünk is.

- Apás szülés volt?

- Persze.

- És ki az apuka?

- Lényegtelen. Már nem vagyunk együtt.

- Mi sem.

- Te kivel voltál együtt?

- Őszinte leszek, már nem emlékszem rá.

- Mekkora buli volt pedig. De hogy jöttetek össze?

- Tetszett a szaga. Olyan állatiasan büdös volt. Igazi férfi. Bírtam, na.

- Az én faszim is bűzlött. De nem haragudtam rá.

- Én sem. Tudtam, hogy nem hozhatott magával dezodort.

- Az enyém becsempészett egy flakont, de elkapták, és elvették tőle.

- Semmit nem lehetett bevinni. Az enyém végül nem is fürdött. Bosszúból.

- Vagány srác.

- Volt.

- Jaj, persze. Bocs.

- Túl vagyok rajta. A gumi azért jól jött volna.

- Ja. És most mit csinálsz? Elkezdted a sulit?

- Nem. Kitettek a gyerekkel együtt a koleszból. Hazaköltöztem, most anyámmal vagyunk.

- A lényeg, hogy jól vagytok, és egészséges a baba. És te?

- Ugyanez. Halasztok, aztán majd meglátjuk.

FRISS HÍR + 1 bejegyzés. "Üvöltöztek, motoztak, az ételt kidobatták, a gyógyszereket elkobozták, az óvszer- és dezodormentes gólyatáborban. A diákok arról arról számoltak be, hogy mindenkinek kötelező volt a testi motozás, amit a biztonsági szolgálat végzett. Érkezéskor az összes táskát kipakoltatták a diákokkal, egyenként kirázták a ruháikat. A náluk lévő ételt ki kellett dobni, a gyógyszereiket, a fájdalomcsillapítókat is elkobozták, akinek szüksége volt rá, annak kérnie kellett."

PALÓCOK

 Asszony, gyere ide! Nem érdekel, hogy mosogatsz, mozdulj meg és lépkedjél gyorsan! Állj a szék mellé, nem, te nem ülsz le, én ülök. Látod azt ott? Az a kamera, abba nézzél bele és mondjad el, de értelmesen ám, tájszólással, hogy milyen az igazi palóc férfi. Közben mutass rám, majd mesélj arról, hogy milyen hagyományaink vannak. Mi az, hogy milyen hagyomány? Hogy kérdezhetsz ilyet? Palóc, te! Hogy anyai ágon sváb vagy, apád pedig görög? Felejtsd már el ezt! Palóc vagy és kész! Arról pedig hallani nem akarok, hogy az én családom vecsési káposztacsináló. Értjük egymást? Ha bárki kérdezi, palócok vagyunk ezer évre visszamenően. Na, akkor elindítom. Megy a felvétel, beszélj!

Mi van? Miért nézel ilyen kétségbeesetten? Máskor be nem áll a szád, most meg megnémulsz? Tessék mondani! Hagyománytisztelő palóc pár vagyunk, palóc módon jöttünk össze egy palóc bálon, palóc esküvőnk volt, palóc bábák segítettek neked a szülésnél, közben a férjed palóc gyermekváró palóc ünnepségen várta illedelmesen a jó hírt, palócnak neveltünk a gyerekünket, palóc játékai voltak, nem csoda, hogy ő is csodálatos palóc lett.

Hogy miért nem én beszélek? Hát azért, mert az igazi palóc férfi hallgatag. De nem akarok egész nap itt rohadni a gép előtt. Csináljuk meg ezt a nyomorult felvételt, mert bármikor jöhetnek, aztán itt szaglásznak majd a birtokon, hogy mikor nyit már meg az interaktív palóc tájház. Mi az, hogy téged ez nem érdekel? És a százötvenmillió? Az EU-tól? Mit gondolsz, miből élünk ilyen jól? Legyen már eszed! Elmegyek egy rövid pösre, addig álmodj meg valamit a hagyományokról.

NYILVÁNOS

 - Ide nem mehet be.

- Miért nem?

- Nem hívták meg.

- Ez nyilvános rendezvény, bárki jöhet.

- Rosszul tudja.

- Ki van írva.

- Tévesen írták ki.

- Akkor bemegyek.

- Nem megy be.

- Egy indokot mondjon, amivel megakadályozhat ebben. Nyilván nem tud mondani.

- Tudok. Hányas a lába?

- 44-es.

- Túl nagy. 42-es láb a felső határ.

- Mi köze van a lábméretnek ahhoz, hogy bemehetek-e vagy sem?

- Nagy láb jobban rongálja a padlót.

- Kézenjárva is tudok menni..

- Kesztyű van magánál?

2024. május 24.

A ZENE SZÜLETÉSE

 Másfél évvel ezelőtt megalakult egy zenei tanács, a híres költőnkről elnevezett grémium, melynek tevékenységéről azóta szinte semmit nem lehet hallani. Egyet tudunk: a tanács létrejött. Persze lehetséges, hogy azóta is folyamatosan dolgoznak, születnek veretes koncepciók és remekművek, de a köz erről nem sokat tud. Nem kizárt, hogy már fel is oszlottak azóta. Rejtély. Az alábbi írásnak természetesen semmi köze a fent említett társasághoz.

A ZENE SZÜLETÉSE (2023 április 24.)

– Ülj le gyorsan. Kapsz levegőt? Nyissátok már ki az ablakot!

– Huhh. Kösz. Kicsit megszédültem. Túl sok itt a lépcső.

– Igyál egy kis vizet. Bubis van csak.

– Jó lesz az is.

– A szívbajt hoztad ránk. Nagyon megijedtünk. Szürke volt az arcod.

– Mint egy hullának?

– Pontosan. Jól is néztünk volna ki barátocskám, ha bekrepálsz.

- Mit mondtál? Bocs, de rosszul hallok.

- Féltünk, hogy feldobod a pacskert. Pont itt. És most.

– Ne pánikoljatok. Vén csavargó a folyóparton ülve nem vész el, csak átalakul. Beveszem a gyógyszert és kezdhetünk. De mi a szent szarért kellett pont itt találkoznunk? A harmadikon. Nem érdemelt volna jobb helyet a tanács?

– Igazad van. Megpróbálunk majd egy kúriát szerezni, és akkor nem kell lépcsőznöd. Unokáztál ma is?

– Persze, tőlük jövök. De mi ebben az érdekes, nem én vagyok itt az egyetlen nagypapa.

– Jól beszélsz, pajtikám. Hét unokám van. De még csak hetvenöt éves vagyok, remélem megélem, hogy lesz még vagy húsz kölyök a családban.

– Gyerekek, mindenki itt van?

– Egy valaki jelezte, hogy ma kezdik a Szent bárányok banzája című új pop miselemezének a felvételét az ezer fős kórussal, ezért késni fog, de nyugodtan kezdjük el nélküle.

– Jó, akkor vágjunk bele, mert fontos döntéseket kell meghoznunk. Szeretettel köszöntelek bennetek, és köszönöm, hogy pártállástól függetlenül elfogadtátok a tagságot, bár itt inkább egypárti, és nőmentes a felállás. Ne kuncogjatok, ez véletlenül alakult így, de azért így mégis családiasabb az egész.

– Bocs, hogy közbeszólok, de szerintem ne politizáljunk. Itt ne. Én amúgy is a párbeszéd híve vagyok, tehát mindenkit tolerálok.

– Jó a dumád, pajtikám. Akkor előtted is nyugodtan szövegelhetek.

– Attól függ, hogy miről.

– Kérlek, ne most beszélgessetek. Majd a szünetben. Barátaim, azért vagyunk itt, hogy jobbá tegyük a hazai könnyűzenét.

– Épp itt az ideje. Nagy rakás szar az egész. A rádióban is rendet kell tenni.

– Arra is sor kerül hamarosan. Türelem. Haladjunk sorban. Milyen ötletetek van?

– Ki kell kúrni mindenhonnan azt a sok buzi gyereket. Nyivákolnak csak, azt hiszik ilyen a rockzene. A nagy lóf…szt ilyen. Az a zene, amit én csinálok. Ha adtok rá zsozsót, megtanítom nekik.

– Kérlek…

– Ne kérlelgessél engem, pajtikám. Ez az igazság. Tisztítótűz kell, és sok lové. De nem ám ész nélkül osztogatni mindenkinek. Meg kell nézni, hogy buzi-e vagy, vagy nem vagy buzi. Meg hogy nemzetellenes-e a tetű. Ez alap. Meg a köcsög Brüsszel ne ugasson bele, hogy kinek adunk. Annak adunk, aki nekünk szimpatikus, oszt jó napot.

– Értelek, tudom, hogy zavar a másság, de ők is emberek. Erről beszélgessünk.

– Ne csesszed fel az agyamat már az alakuló ülésünkön! Nem akarok hülyeségekről beszélgetni. És ezer százalék, hogy nem szavazok meg egyetlen fillért sem gender izéknek. De haladjunk, mert ma én vigyázok az unokákra.

– Irányt kellene adni a hazai könnyűzenének. Ezért gyűltünk össze.

– Irányt, faszikáim? Milyen irányt? Jobbra kell menni és kész. De nem ám csak úgy langyosan, ahogy a meleg izék nyomják, hanem vadul. Szélsőségesen. Lesz itt még jó magyar könnyűzene, csak hallgassatok rám.

– Senki sem vitatja, te korszakalkotó művész vagy, a legnagyobbak egyike. Egy független szabadságharcos.

– Te is az vagy Elnök Úr! Minden írásodat olvastam. Bölcs és humánus. Ragyogó. Minden nap eszembe jut, mit mondtál arról a vén spekulánsról : „Az a helyzet, hogy Soros trónjához most rajtunk keresztül vezet az út. Európa Soros György gázkamrája: a multikulturális nyitott társadalom kapszulájából árad a mérgező gáz, ami az európai életformára halálos, mi, európai nemzetek pedig arra vagyunk ítélve, hogy egymást eltaposva, egymásra mászva próbáljunk az utolsó korty levegőért küzdeni.”

Attól a szóalkotásaidtól pedig szó szerint elélv….elolvadtam: LiberÁrja. Csodálatos!!

– Megtisztelsz. Én pedig a te zenéden nőttem fel. Befészkelted magad a lelkembe. De hát ezért is hívtalak a tanácsba. Hallgatunk rád. Mit javasolsz?

– Írjunk nemzeti rockhimnuszt.

– Akkor már legyen inkább pop mise.

– Jó, legyen. És akkor a következő év már erről szóljon?

– Van értelme, hogy másról szóljon? De most komolyan.

– Szavazhatunk?

Megjelent a www.vulkanfolyoirat.hu portálon 2023 áprilisában.

A SORBAN ÁLLÓ

Nyár van. Hosszú és forró. Andalító a nyugalom. Fülnek, léleknek oly kedves ez a csend. Elégedettek lehetünk. És hálásak. Biztonságban vagyunk. Jó kezekben.

Az SZTK rendelő előtt ahol korábban embertömegek várakoztak órákon át, csak hogy sorszámhoz jussanak amivel azután beutalót szerezhettek a hónapokkal későbbi orvosi vizsgálatra, sajnos sokan ezt már nem érhették meg, nos, mindez immár a múlté.

A szakrendelő bejáratánál csupán egyetlen ember áll. Özvegy Halmos Béláné, aki idős kora ellenére meglepően jó karban van. Szinte makkegészségesnek tekinthető. A fitt, jó karban lévő szíves asszony, csupán apró pitvar fillibrációja, szürkehályogja, COPD-je, és bazálsejtes karcinómája van, jól viseli az izzó térkőből áradó meleget és a tűző napsugarakat.

Hajnali négy órakor jött ide, most délután kettő van. Időnként leveszi válláról a hatalmas táskát, majd amikor kifújja magát, ismét felveszi. A teszkós batyuban több kilónyi TB kártya van. Ezeket azok a betegek adták oda neki, akiknek nincs idejük és erejük sorszámra várni. Halmos Béláné nem siet sehova. Időmilliomos, és hamarosan szó szerint is milliomos lehet. A sorban állást nyugdíjkiegészítésként vállalta, de az üzlet annyira bejött, hogy immár minden nap kikézbesíti a TB kártyákat a betegfelvételi pulthoz. Rengeteg a munkája. Vidéki városokból is sokan keresik.

Amikor arról kérdezik, mégis hogy bírja ezt, csupán annyit mond, a cipő a lényeg. És neki olyan cipője van, amiben gyerekjáték az álldogálás. Mutatja, ez volt a lábán 44-ben, akkor a ferencvárosi vasútállomáson állt sorba, emlékszik, a kiabálás, lökdösődés és a verés nagyon zavarta, 56-ban kenyérért, 72-ben Trabantért, 88-ban vízumért, most pedig orvosokra várva.

Ahogy korábban, most is türelmesen álldogál. Nincs előtte senki, hamarosan sorra kerülhet. Reméli, talál még bent valakit, aki átveszi tőle a kártyákat.

ÖREG

Az "Öreg" tényleg öreg. Pár hónap még és megy a levesbe. Nyugdíjas lesz, de borítékolom, nem fog nyugton maradni. Szívem szerint azt írnám, képtelen lesz a seggén ülni. Sztoikus fazon, penge aggyal, csodálatra méltó szimata pedig mindig forró nyomra vezette. Lesittelt, rács mögött senyvedő sorozatgyilkosok, bankrablók, internetes csalók átkozzák, és a fegyházból naponta üzengetnek neki, ne örülj, mert meghalsz öreg!

Már több céggel is tárgyalt. Tárt karokkal várják, ilyen kalibert nemigen taláni manapság. Ő aztán nem fog keresztrejtvényt fejteni, vagy éppen szunyókálni a portásfülkében, egész éjjel kint lesz a telepen. Elemlámpával a kezében járkál majd. Szaniterekre, értékes faanyagra, konténerekre fog vigyázni. Még nem döntött, hova igazol.

Pár hónap múlva a rettegés lesz úrrá az éjszakában.

Addig azonban még dolga van. Múlt héten átvezényelték a közlekedésiekhez. Fontos melót bíztak rá. Fiatal parancsnoka egyértelművé tette számára: óriási az adósság, ezért szabad kezet kap. És a legenda máris megmutatta, mire képes egy jó zsaru. Lejárt papír, tilosban parkolás, rossz sávváltás, elfelejtett index, gyorshajtás, és azonnal felsír a sziréna, villog a kék fény. Pár óra alatt optimalizálta a bevételeket.

Fáj a szív, amikor egy ilyen kincset nyugdíjaznak.

 

A TERELÉS NAGYMESTERE

József politikai agytröszt. Spin doctor. A fél világ a zsebében. Ha nem az egész. A notesze tele van fontos nevekkel. Bárkit felhívhatna, de nem teszi.. Őt keresik. Vérprofi. Dolgozott Venezuelában, Észak-Koreában, Kim neki köszönheti Dennis Rodmant, a Férget. Összehozta őket. A hetvenes években Chilében és Kubában adott tanácsokat, manapság főként a Fülöp szigeteken, Szíriában, Iránban és persze Moszkvában. A köztes időben mindig itthon maszekol. Szükség van rá. A héten Budán járt, a Karmelitában.

Én még azokból az időkből ismerem, amikor hajnalonta szenet lapátolt Kelenföldön. Cimbik vagyunk, időnként elmond ezt, azt. Nincs üldözési mániája, de mégis azt kérte, olyan helyen találkozzunk, ahol garantáltan nem tudják lehallgatni. Komlóra mentünk, egy bezárt tárnába.

- Hallottál már a Békateknő-völgyről? – kérdezte tőlem, 800 méterrel a föld alatt. A védősisakján az elemlámpa éles fénye az arcomba világított. Nemmel válaszoltam.

- Na, figyelj, elmondom neked a tutit. De aztán hallgatsz róla, mint a sír! Fogod? Szóval, már tíz évvel ezelőtt volt egy balhé a bakonybéltekiekkel, de azt eltussoltuk. Az történt, hogy akkoriban, bármennyire szerettük volna, nem vitték a disznót a ruszkik, de még Kubának sem kellett, Kim-ék pedig szokás szerint nagyon benne voltak a rakétázásban, kurvára nem akartak húst, pedig magam repültem ki Phenjanba rádumálni őket. Pechemre, azon a héten besült egy nagy hatótávolságú rakétájuk, a helyzet reménytelenné vált. Szóval beszart a húsexport.

Bakonybélteken már állati nagy cirkusz volt, végül Békateknő-völgyben robbant az egész. Ismered az ilyet, lehangoló zsákfalu, talán ez volt az egyik baj, az elzártság, nyomasztó egy hely, szóval a helyi sertéshizlaldában kitört a forradalom. Elegük lett a bizonytalanságból, az örökös várakozásból. Mehet a hús, nem mehet a hús. Korábban biztos jövőképük volt, tudták, ha sokat esznek, rendesen feltuningolják magukat, akkor mehetnek a vágóhídra, utána szépen becsomagolják őket, celofán, műanyag doboz, húspult, és ők erre büszkék voltak. A húsexport kényszerleállása miatt azonban kezdték magukat feleslegesnek érezni. A fiatal sertések, franc se tudja honnan szerezték, inni kezdtek, aztán drogozni, az öreg disznók cirkuszoltak velük, hogy álljanak le, de hiába, szinte már minden süldő kábszerezett, végül a legöregebb disznó, talán Morzsa volt a neve, vagy Kukorica, szóval az ő vezetésével kitörtek a hizlaldából. A közeli városokban lakásokat foglaltak el, és utcai tüntetéseken követeltek maguknak vágóhídi lehetőséget. Végül le kellett lőni mindegyiket.

- Nem hallottam erről.

- Még szerencse! Ha kiderül, jöttek volna a Trancparency-től, meg a Csiga-Biga Állatmenhelytől....kinek kell egy vizsgálat? Erre tessék, megint beütött a krach. Nem megy a disznóhús, mert a vegánok beleköptek a moslékba. Láttam a statisztikákat, már műhúst zabálnak az emberek, nem disznót. Azok a szerencsétlenek meg ott röfögnek, sivalkodnak. Mit csinálhat ilyenkor egy felelős kormányzat?

- Felhív téged?

- Naná. És megint nekem kellett tüzet oltanom! Parragh is basztatott, hogy a szakképzés, meg a szakmunkások, mi lesz a húsipari tanulókkal, a belügy is szólt, hogy építeni kellene a munkahelyeken a belső elhárítást, érted, a nyakamba borították az összes szarukat. Kellett két nap, mire kitaláltam a megoldást. Kis lépés egy iparágnak, de óriási ugrás egy kormányzatnak! Zászlócskák! Fröccsöntve! Tegnap a Karmelitában magyaráztam el mindent. Műanyag zászlókat kell gyártatni, azokat a sertéshúsba beletűzni, az importhúst pedig kiűzni! Mintha a Mount Everesten csinálnánk! Csányi megtapsolt amikor elmondtam neki a mestertervet. A zászlógyártást viheti Tiborcz egyik haverja, vagy akár ő maga. A boltokat törvényben kötelezzük, hogy átvegyék, valamint jelöljenek ki zászlófelelősöket (ők lesznek a belügyi összekötők is egyúttal) a munkanélküliségtől rettegő disznók pedig elégedettek lehetnek, hiszen ismét úgy érzik majd, hogy szükség van rájuk. Minél több zászlót kap egy sertéscsalád, annál patinásabb lesz! A hírnévnél nincs fontosabb, ezt ők is tudják. Vetélkednek majd egymással, kinek lesz több műanyag zászló a lapockáján!

- És mi lesz a környezetvédőkkel? Ők biztosan tiltakoznak majd a műanyag zászlók ellen.

- Bekussoltatjuk őket is. Jövő héten kijön a közlöny, abban benne lesz a lényeg.

Hamar felérünk a bányából. Mikor levesszük fejünkről a védősisakot, kikapcsoljuk az elemlámpát, még mond valamit, de azt már szinte suttogva. Felkérték, készüljön a 2022-es kampányra. Zászlókkal, ingyen disznóhússal, bármivel. Bíznak benne. Hiába, na, Józsi tényleg zseni.

Népszava 2020. január

JEGES LEHELET

Kikészültem a melegtől. Hang nélkül, szinte félájultan rogytam le az ágyra, és azonnal mély álomba zuhantam. Gyorsan történt minden, gyakorlatilag semmire nem emlékszem, így a zuhanás előtti eseményekre sem. Nyilván nem történt semmi, mostanság ez van, a nagy semmi, ezért mindig izgalommal olvasom ha valakivel mégis történik valami. Ha más nem, tesz egy jeletőségteljesnek szánt bejelentést. Mint például az államtitkár, aki a jeges lehetéről írt krimibe illő sorokat.

A jeges lehelet, mint lehetőség, vagy netán fenyegető elem (megretten, vagy megfagy tőle valaki) ebben a döglesztő kánikulában gondolkodóba ejtett, és az ébredés után rögvest ezzel a rendkívül fontos kérdéssel foglalkoztam.

Vajon mitől lesz, mitől lehet jeges a lehelet? Alapkérdés, szerintem. Én például sosem tudtam jeges szeleket előállítani, igaz, sosem voltak kényszerképzeteim arról, hogy légkondicionáló vagyok. Szóval, ha valaki nem légkondi, akkor hogyan tudja jegesre hűteni a szájában lévő levegőt? Nos,vagy annyira hűvös személyiség, hogy alapból megfagy körülötte minden és mindenki, vagy rendszeresen nagy mennyiségű jégkockát ropogtat el a szájában. Másra nemigen tudok gondolni.

De miért nyelne le valaki több zacskónyi jeget? Jó, tényleg meleg van, de akkor is. Mivel a nyilatkozattevő nem hagyott kétséget szándékai felől, "jeges leheletemmel nyomában leszek" így ez a kérdés kipipálva.

Mi a célja a jeges lehelettel? Hogyan fogadják majd mindezt a kiválasztottak? Örülnek? Netán megijednek? Bár kétlem, hogy ettől bárki is megrémülne, szerintem boldogok lesznek, különösen most, amikor évszázados melegrekordok dőlnek meg, így a legtöbben remegő kézzel nyúlnak bármihez, ami hideg.

Mivel mélyen humánus és empatikus vagyok, még kánikulában is, ezért másokról mindig csak a jót feltételezem: a jeges lehelet nem fenyegetést jelent, hanem egyértelműen jó szándékot, mondhatni, embermentő cselekedetet. Megmenteni a hőgutától másokat.

A kivitelezés, vagyis hogy a jeges lehetetet mikor, milyen gyakorisággal és milyen módszerrel kívánja a kiválasztott személy tarkójára irányítani még kérdéses, de ha valaki ennyire elszántan a közjó érdekében akar tenni, erre is tudja a választ.