Laci nem kutató-biológus, de még csak nem is gimnáziumi szaktanár. Akvarista. Él, hal a halakért. A piranhák a kedvencei. Tudják, azok a szépséges, eleven, örökké éhes, izgő-mozgó, agresszív kis állatok. Ha tehetné, egész nap őket bámulná, amint boldogan lubickolnak az ezerötszáz literes akváriumban, amit Laci a saját kezével épített nekik. Két évig dolgozott rajta, de megcsinálta.
Mire végzett, a felesége elhagyta, mert minden pénz az akváriumra ment el, pedig Laci még Dél-Amerikába is elvitte a nőt, igaz, olyan helyre ahol a folyókban hemzsegnek a piranhák. Az asszony strandolni akart, szépen lebarnulni, szelfizni, aztán a képeket feldobdni a fészre, hadd lássák a barátnők hol nyaral a Lacival. Ez nem jött össze, pedig szép vakáció volt, több fotó is készült arról, amint Laci véres, szétcincált lábbal jött ki egy brazíliai folyóból. A nő önkívületi állapotban sikoltozott, Laci pedig fülig érő szájjal röhögött. Utána órákig küzdöttek az életéért.
Akkor lett vége. Tíz év után elváltak. A nő azóta talált magának egy kormányzati tótumfaktumot, valami pályázati menedzsert, és minden évben minimum kétszer a trópusokon lazulnak.
Laci maradt a békásmegyeri panelban, ahol belekezdett a nagy projektbe. Piranhákat kezdett szaporítani. A National Geographic piranhás filmjeit DVD-n rögzítette, naponta többször is megnézte ezeket, és persze mindent elolvasott a piranhákról. Egy idő múlva ki sem mozdult a garzonból. Nézte és etette a halait. Hússal. Ő már szinte semmit nem evett, csak hogy jusson elég táplálék a piranháinak. Az őrület napról napra fokozódott, mert Laci a fejébe vette, olyan fogsort szeretne magának, mint amilyennel a piranhák lerágják a húst a csontról.
Talált egy horror imádó, piranha-őrült, pályaelhagyó fogorvost, aki vállalta, tűhegyesre lecsiszolja az össze fogát. Két hónap alatt szemet gyönyörködtető piranha mosolya lett Lacinak. Rágni ugyan nem tudott, de ez cseppet sem érdekelte, már azzal is elégedett és boldog volt, amint a tükörben saját magát nézte.
Magányában már csak az anyja hívta fel néha telefonon, ám minden beszélgetés orditozással ért véget. Az idős asszony őrültnek nevezte fiát, aki mindezt sértődötten kikérte magának, majd véget nem érő, zavaros magyarázatba kezdett arról, hogy az ő piranhái ártatlan lények, őszinték, nem kábítják áldozataikat, amit ígérnek maradéktalanul betartják, csakis az életben maradásukért zabálnak, de sosem vesznek el többet, bezzeg a politikusok, akik olyanok, mint a veszett piranhák, pillanatnyi nyugtot sem hagynak másnak, kielégíthetetlen falánksággal és módszerességgel szétrágják az emberek idegeit, felfalnak és magukba tömnek mindent. Semmit nem hagynak veszni. Minden kell nekik. Na? Mit szólsz ehhez, mama?
Mama ilyenkor vonalat bontott. Belefáradt Laci rögeszméjébe, pedig tudta, fia akkor lépett a téboly útjára, amikor kirúgták a munkahelyéről, ráküldték a hatóságokat, zárolták a számláit. Lacinak már csak a piranhák maradtak.
Az utolsó nagy vitájuk után Laci kikapcsolta a telefonját, levetkőzött, majd lassan belecsúszott az akváriumba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése