A Retek és a Fény utca találkozásánál köszöntött be a tavasz. Igen, ott. A sarkon. Eddig nem voltam benne biztos, de most már tudom, érzem, végérvényesen itt van. A hajnali madárcsicsergés, a fák virágba borult lombkoronái jelezték ugyan az évszakok változását, de már annyi mindenben csalódtam, ezért ezt sem mertem elhinni.
Ám feltűnt egy csodálatos emberpár, a Retek utca Júliája és Rómeója. Minden mozdulatuk, rezdülésük arról árulkodott, összetartoznak, és heves érzelmekkel élik meg a párkapcsolatot. Júlia ugyan a páros oldalon haladt, Rómeó pedig a páratlanon, de egyértelmű volt, ők akkor is egy párt alkotnak. Folyamatosan nézték egymást, hevesen integettek a másik felé, egyetlen pillanatra sem veszítették szem elől a másikat. És ekkor Rómeó átkiáltott kedveséhez.
- Ó, a rák egye ki a beledet!
Júlia cserfesen replikázott.
- Menjél te a temetőbe!
Hogy mit mondtak még egymásnak, nem értettem, mert a Retek utca zaja elnyomta a hangjukat. Mentek tovább, én pedig megbabonázva néztem utánuk. Ez a szerelem.
Tavasz van. Most már biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése