Éjjel 11-kor akart felhívni. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen, jobb híján én jutottam eszébe. Hogy majd én kihúzom a reménytelen helyzetéből. Mert szerinte, nekem vannak érveim. Sírás kerülgette.
Egy éjszakai szórakozóhelyen a gimnáziumi barátnőjével találkozott, aki a szokásos, "hogy van a család, férjed mit csinál, mutass már képet róluk, de szép a lányod, van már udvarlója?" témakör kitárgyalása után Szabad nép félórát tartott neki. Lelkesen ecsetelte, hogy milyen jó nálunk a helyzet, mindenki boldog lehetne, máshol bezzeg szenvednek az emberek, itt azonban jó kezekben vagyunk, nem is érti azt a sok pesszimista, nyafogó embert. Ő maradéktalanul elégedett, a gyerekei is megtalálták a számításukat, jó munkahelyük van, a távolság nem számít, évente egyszer látja őket, akkor jönnek haza látogatóba svédből és németből, ja igen, ők már ott élnek, az unokák is kint születtek, a férje nem dolgozik, kitették a munkahelyéről, még nyolc év van nyugdíjig, nem esnek kétségbe, összehúzzák a nadrágszíjat, neki kisebb egészségügyi problémája adódott, jövő évre már elő is jegyezték vizsgálatra, addig is figyel magára, de reméli, hogy nem lesz áttét.
Mit lehet ilyenkor mondani? Semmit. Ezért nem hívott éjjel 11-kor a telefonom. Inkább kiment a mosdóba, letörölte a könnyeit, majd a sötét utcán leintett egy taxit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése