Régen nem írtam semmit. Nem volt kedvem. Meg minek is? Lehangol, mivé lett ez az ország. Most mégis írok, ígérem röviden, de csak azért, mert ennek semmi köze ahhoz a szeméthez, amelyben létezünk, és ebben legalább van valami szépség. Nekem legalábbis tetszik.
A minap madárnak nézett egy madár. Apa madárnak. Ültem az erkélyen, mikor a korlátra rászállt egy varjú. Azt hiszem az volt. Varjú gyerek. Vagy holló. Az ornitológia sajnos nem az erősségem. Fiatalnak tűnt, nemrég repülhetett ki a fészekből. De ez is csak feltételezés a részemről. Fura hangokat adott ki, széttárta a szárnyát, többször is úgy tett, mintha el akarna rugaszkodni a fémről, de csak rekedtesen csipogott. A sokadik szárnycsapkodása után azonban nekilendült, felemelkedett és egyenesen a fejem felé repült. Felálltam, elugrottam előle. Ezt még kétszer megkísérlelte, gyanúm szerint arra vágyott, hogy a számból rovart ehessen. Mivel ez nem sikerült neki, elrepült. Azóta sem jött vissza. Apa madárként leszerepeltem, bár minden nap reménykedem, hogy jön, és itt csipog majd nekem. Talán még meg is etetném.
A másik élményben ma volt részem. Egy kedves ismerősöm hajában észrevettem néhány szép ősz hajszálat. Persze nem mondtam neki, még véletlenül sem szeretném, ha félreérthető lennék. Legszívesebben azt mondtam volna neki, sose fesse be, de csendben maradtam. Inkább csak megírtam, mert már régen nem írtam semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése