Ha hinnék az átokban, könnyű dolgom lenne, csak szórnám ezeket, és ezzel letudnám a dolgot. A névsor a fejemben van, sőt, naponta újabb és újabb undorító alakok kerülnek elém (pontosabban szólva, elénk) akik megkapnák tőlem a személyre szabott átkot, de ahogy a woodoo bábukban, úgy ebben sem látom a megoldást. Pedig előbb vagy utóbb, helyre kell majd tenni ezt az egészet. Az elkövetett töméntelen bűnért bűnhődniük kell.
De ami jelen pillanatban ennél sokkal fontosabb, mi legyen azokkal, akik szenvednek, menekülnek, lelépnek, feladnak mindent, és (távoli, idegen országokban) keresik azt a helyet, ahol végre békén hagyják őket, nem kell állandóan résen lenniük és azt figyelni, mikor csapnak le rájuk. Csak egy nyugodt zug, ennyire vágynak. Nem többre. Hogyan éljék, hogyan éljük túl e korszakot?
Barátaimnak két dolgot szoktam tanácsolni. Egyfelől, felejtsék el, töröljék a szótárukból azt a szót, hogy megalázó. Senkik nem tudnak valakiket megalázni. Ez nagyon fontos felismerés kell hogy legyen azok számára, akik úgy érzik, megalázóan bánnak velük. Úgy kell felfogni, most a senkik kezében van a pénz, paripa, fegyver. De nem lesz ez örökké így.
Másik: örömforrásokat kell találni. Bármi lehet ez, csak örüljünk. Egy jó filmnek, könyvnek, zenének, sportnak, egy jó bornak, baráti beszélgetésnek. Mindenki maga választhat.
És nem feladni.
Az átok nem segít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése