Elment a Halál az agg, kilencvenhárom éves lemezgyűjtőért, George J. Mate-ért. 1971-ben. Tavasszal. Amikor már rügyeztek a fák, daloltak a madarak, sütött a Nap. Ragyogó idő. Kegyetlenség épp ilyenkor zavarni valakit. Ő azonban nem az udvariasságáról és kíméletességéről híres, ezért azt mondta a Thorens készüléke előtt pakolászó zenerajongónak, aki nemrég cserélt tűt a lejátszón, szíjat szintén, mielőtt elvinné magával a túlvilágra, teljesíti egy kérését. De csak egyet, nincs sumákolás, időhúzás, utolsó vacsora.
- Mit kérsz hát? - kérdezte a türelmetlenül toporgó Halál.
- Csupán annyit, hogy még egyszer utoljára meghallgathassam a lemezeimet.
- Jól van, csak siess, mert ma még sok helyre kell mennem.
- Nagyon rendes vagy, köszönöm. Te mit szeretsz hallgatni?
- A síri csendet.
- De ha mégis kéred, olyat teszek fel először, amit együtt élvezhetünk.
- Nekem mindegy, csak kezdjük végre.
Az öreg leült és elkezdte hallgatni a lemezeket. 1971-ben. Márciusban. És még mindig hallgatja. Igen, azóta. Néha ugyan leáll vele, de csak amikor elkopik a tű, vagy a mágnesfej. Muszáj cserélni.
A Halál nem tudta, most sem érti, hogy akit el akart vinni, megszállott zenerajongó, kollekciójában harminckétezer hétszázötvenhárom nagylemez (LP), kilencezer kétszázharminchat kislemez (SP), hatezer kilencszáznegyven szalag (orsós magnó) és tizenkilencezer nyolcszázhetven kazetta van. George j. Mate amúgy ma ünnepli a száznegyvenhetedik születésnapját. Most éppen a fiatalon elhunyt Charlie Parker egyik felvétele szól. Neki nem volt gyűjteménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése