Falvakon autózom keresztül. Magyar falvakon. Búbánatosan, nagy cseppekben esik az eső. Kint minden mozdulatlan. Látszólag semmi élet. Huszonévvel ezelőtt is ilyennek láttam a vidéket. Vasárnap délután van.
A kocsiban a Hair szól. Ez az egyetlen musical amit szeretek, ezerszer hallottam már, de képtelen vagyok megunni. Valamikor, talán 1980-ban a nagyanyám hozta ezt a lemezt ajándékba Amerikából. Életében egyszer járt ott, ma sem tudom, miért jutott eszébe éppen ezt megvenni. Ez a zene tele van élettel, szépséggel, szomorúsággal, vidámsággal, kétellyel, a halál közelségével, mégis, akik éneklik örökre fiatalok maradtak. Tehetséges emberek, bár szerintem ideillőbb kifejezés, zsenik írták 1968-ban. A vietnami háború javában dúlt, tízezrek harcoltak a pokolban, a napalm mindent elpusztított, halottak hevertek mindkét oldalon. Felelőtlen emberek küldték vágóhídra a besorozható, eldobható életeket.
Volt értelme ennek a "kalandnak" ? Dehogy volt. A háborúnak sosincs értelme. Good morning sunshine, Manchester England, Easy to be hard és a sok megválaszolatlan kérdés, miért élek, miért halok meg, hol vagyok? The flesh failures (let the sunshine in) Berger most masírozik be a gépbe, ami Vietnamba viszi.
A falu csendes, lassan az eső is szelíd szemerkéléssé enyhül, mégis azt érzem egy alattomos, és pusztító háborúban élek. Felhangosítom a zenét. Százhúsz kilométer és otthon leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése