A sors úgy hozta, hogy mostanában elég sokat ülök egy széken. Hogy hol van ez a szék, miből készült, fából, vasból, műanyagból, van-e rajta párna, vagy nincs, nos ez éppoly lényegtelen, mint az, miért is kerültem ebbe a mozdulatlan állapotba. Majd egyszer írok arról is. Megnyugtatásul csupán annyit közlök, nem lettem beteg, nem törtem össze magam, mindenem ép, tehát nem egy őrült autósnak, vagy egy csúszós lépcsőnek köszönhetem e viszonylagos röghöz kötöttséget.
Most is itt vagyok a széken, csak az ujjaim mozognak, aztán ha befejeztem a gépelést, megint azt csinálom amit mostanában napi rutinnal szoktam. Ha éppen nem olvasok, akkor nézem a madarakat. A kajájukról mindig gondoskodom, ezért percenként jönnek, eszegetnek, csicseregnek, elrepülnek, visszajönnek, hozzák a gyerekeiket, együtt bekajálnak, annak örülök, hogy ők jól vannak. Óvatosan, egészen halkan nyomkodom a klaviatúrát, nehogy megzavarjam őket, éppen két sárga trikós madár érkezett. Dehogy, máris öten vannak. Kergetőznek a levegőben, aztán pihenésképpen ráülnek az etetőre és énekelnek.
Nem szívesen nézek a madártetőn túlra. Őszintén szólva, értelmetlennek látok itt mindent. A folyamatos és immár állandósult elmebajt, az intézmények szétverését, az emberek nem kis részének teljes elhülyülését, a növekvő agressziót, a szinte már háborús retorikát.
Megint érkezett egy csapat. Kicsi, barna madarak. Lármásak. Éhesek. Ettek, elrepültek.
Most már üvölthetek is akár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése