Halkan beszél. Lassan kavarja a kávét. A szemembe néz. Precíz, szerény tervezőmérnök benyomását kelti. Lehetett volna akár az is, de nem jutott idő, erő a diplomára. Kellett a pénz. Vidéken illett huszonévesen nősülni, apává válni. Nem lógott ki a sorból. Hamar talált nőt, lagzi, húsleves, pörkölt, porcukros diós kifli, izzadó vendégsereg, menyasszonytánc. Reckés valójában virgonc, életigenlő, szexuálisan igen aktív férfi. Ez ugyan nem látszik rajta azonnal, az igazság feltárásához idő kell.
A kávézó szűrt fényei, a visszafogott beszédmód olyan érzést kelt bennem, mintha nem is egy régi havert hallgatnék a suliból, hanem valami amerikai tévés sorozat szereplőjét, aki dokumentarista stílusban idézi fel a régi idők gyakorlatát. És persze az egymást váltó szeretőket.
A fronthoz hasonlító munkahelyen nem lehetett kibírni örömforrás nélkül, igaz nem is akarták megfosztani magukat az ingyen elérhető ajzószertől. Mindenki azt csinálta. Az örökös nagyfeszültség, a "nem hibázhatunk" felülírta az illemet, a konvenciókat, az elvárásokat.
Erről beszél. Hogy miként csinálta. Húsz éven át. Három állás, olykor négy, mellette család.
Noteszek. Azokban voltak a dátumok, nevek, helyszínek. Csak hogy sose keveredjenek az események, mindig legyen biztos alibi. A kollégák is tanúskodtak. Falaztak. Mindenki, mindenkinek. Mert az életük tele volt fekete pöttyökkel. Akadt köztük olyan, akinek a pöttyei már nagy, egybefüggő koszos folttá álltak össze. Makulátlan jellemet köztük nem lehetett találni. Az élet törékenységének tudata felerősítette és felgyorsította a kémiai reakciókat. Kaland volt az élet. Kórházi Dekameron.
A precíz naplóvezetés, a jó memória két évizeden keresztül jótékonyan és gondosan óvta a családi békét. A digitális világ már nem. Az könyörtelen. Nyomok maradtak a hálón. Lebukás, veszekedés, különköltözés, válás. A gyerekek már nagyok, saját életük van. Mindenkinek saját élete van.
Neki is. A közelben dolgozik. Mindjárt kezdi a műszakot. Ez már nem a régi, háborús övezet. Azt ott hagyta. A szeretőkkel együtt. Nincs szükség újabb noteszre. Mielőtt elköszönnénk egymástól, még annyit mond, hogy sosem idegeskedik. Mosolyog. Ma ennyit tudott mesélni, erre volt időnk.
Egy kávéra, meló előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése