Ágyúdörgéssel
kezdődik a reggelem. A Magyar Rádió
archívumában hallgatom Róbert László
1968-as visszaemlékezését a vietnami háború poklából, és ha most ő is itt
lehetne, bizonyára azt kérdezné tőlem,
"hogy vagy öregem?" Minden találkozásunkkor így köszöntött.
Lőnek minden irányból. A becsapódó lövegek hangja
félelmetes. Róbert László szerint ezek
36, de az is lehet, hogy 46 milliméteresek. A haditudósító bevallja, mivel
nincs túl jó hallása, nem tudja egymástól megkülönböztetni a fegyvereket, amúgy
pedig csak két hónapig volt katona. De nem ebben a háborúban, hanem a
"nagyban", a másodikban, ahol a németek majdnem kivégezték, már a
sírját ásatták vele, a 18 éves zsidó
munkaszolgálatossal, végül túlélte a poklot, utána kibekkelte az ötvenes éveket, bár az akasztófa ott is fenyegette, ahhoz
képest tehát Vietnam könnyű kalandnak tűnhetett. Persze nem lett az, még akkor
sem, ha ezúttal csupán szemtanú, újságíró, olykor futár és alkalmi segítő volt.
De vajon miért
vágyott az aknamezők és napalmmal megszórt erdők közelébe? Nos, azért, mert
furcsának tartotta, hogy miközben Párizsból hetente kétszer tudósít az Avenue
Kleber, Vietnamról szóló sajtóértekezletéről, még sosem volt Vietnamban. Végül
a főnökeinél kiharcolta, hogy elküldjék Saigonba. Követségi tanácsosként és
szóvivőként jutott el oda, ahol azonban nem a háborús események érdekelték,
hanem az emberek. Miként lehet a bombázások közepette élni, nevetni, örülni,
szerelmeskedni? Saját megfogalmazása szerint ott és akkor kezdett el
"mentalitás filmeket" készíteni.
Sok
haditudósítóval ellentétben azt sem titkolta, félt a háborútól, az
orvlövészektől, a taposóaknáktól. Ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt,
titokban (diplomataként az állásával
játszva) segítette a vietkongokat.
Fontos híreket osztott meg az észak-vietnami katonákkal, lehet ezt akár
kémkedésnek is nevezni, de mint mondta, nem valamelyik állam megbízásából, vagy
képviseletében tette, hanem meggyőződésből. Természetesen azzal is tisztában
volt, hogy Vietnam vezetése sztálinista,
de úgy vélte az amerikaiak óriási hibát, sőt bűnöket követtek el Vietnam ellen,
ezért állt a megtámadottak oldalára.
Sajnos nem tudom
felidézni, hol és miként ismerkedtünk meg, talán a televízió Szabadság téri
aulájában, vagy éppen a rádió, ma már többnyire kihalt Pagodájában. Arra
emlékszem, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy szóba áll velem, az akkor
még szinte pályakezdő rádióssal. Jókat beszélgettünk, majd hónapokkal később
megkérdeztem, lenne-e kedve jegyzeteket írni a Reggeli csúcs című műsorban,
leginkább francia és olasz témákról. Cinecitta, Mastroianni, Gainsburg,
Prévert, Dali, Picasso, Hemingway, Huxley, és még hosszan sorolhatnám. Volt
kedve. Életeket, pályákat vázolt fel szórakoztatóan, könnyedén, mindeközben
tanítva.
Előfordult, hogy
ott a stúdióban írta meg a másnap reggel elhangzó jegyzetét, de arra is volt
példa, hogy papír nélkül ült be a stúdióba, ahol csak mesélt és mesélt.
Például az író
Graham Greeneről, aki a barátjává fogadta őt, vagy éppen az isteni Marcellóról,
Az olaszok színészbálványával 1980-ban találkozott a Terasz című film
forgatásán, ahol Róbert László szemtanúja lehetett annak a jelenetnek, amint
Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli tekintete egymásba olvad, majd
megesznek egy-egy süteményt. Mivel a Marcellóért leplezetlenül rajongó Stefania
nem bírta megállni nevetés nélkül, ezért kilencszer kellett megismételni a
nassolással édessé tett jelenetett. Végül sikerült felvenni, és Róbert László
akkor lépett oda hozzájuk. Mindkettőjüknek gratulált, majd Marcello meghívta őt
egy pohár borra. Ekkor hangzott el a kérdés, lenne-e kedve Marcellónak egy
hosszabb interjúhoz, amelyet a Magyar Televízió nézői láthatnának majd.
- Muszáj? -
kérdezett vissza, majd kedvesen hozzátette,
mert ha muszáj, akkor természetesen ad interjút.
- Semmi sem
kötelező - nyugtatta meg Róbert László. Ekkor Mastroianni átölte és azt mondta,
"maga egy drága ember".
Biztos vagyok
benne, hogy nem az Édes élet és a Nyolc és fél sztárja volt az egyetlen, aki
szívébe zárta Róbert Lászlót. A több,
mint fél évszázados újságírói pályája
során interjút készíthetett államfőkkel, vallási vezetőkkel, XXIII. János pápával, sztrájkoló krupiékkal, laoszi
partizánokkal, ópiumcsempészekkel, színészekkel, Monica Vittivel, Claudia
Cardinale-val, Jean-Louis Trintignant-tal, Ugo Tognazzival.
Egyetlen
magyarként sikerült feljutnia annak a Párizsból induló repülőgépnek a
fedélzetére is, amely 1979. februárjában Khomeini ajatollahot vitte Iránba.
Persze ez sem történt véletlenül. Róbert László éppen akkoriban olvasta a Le
Monde-ban Khomeini tanácsadójának cikkét a siíta vallás és a politika viszonyáról. Nem sokkal később
egy fogadáson találkozott e befolyásos vallási emberrel. Természetesen beszélt
neki a cikkről és ezzel eldőlt minden. A hiúságát legyezgető információ
megtette a hatását, a magyar újságíró előtt nyitva állt a repülőgép ajtaja. És
a szerencse valóban Róbert László mellé szegődött, hiszen a gépen volt az a
német újságíró is, akinek évekkel korábban éppen Róbert segített. Ezúttal a
kolléga viszonozta a korábbi szívességet. "Kölcsönadta" a kameráját
és az operatőrét. Amikor a gép Irán légterébe ért, Khomeini és forradalmi csapata
imát mondott, majd a privát részt elhagyva, az újságírók elé ment. Róbert
László éppen az ajtónál állt, így elsőként kérdezhette az ajatollahot. Mindez
nem volt mélyinterjú, inkább csak afféle "miként érzi magát éppen
most?" típusú kérdés, amelyre valamit mormolt a morcos vallási vezető, de
hogy mit, az már sosem derül ki. Ho Si Minnel több szerencséje volt, a vele
készült interjú nem korlátozódott igenekre és nemekre, bár az sem volt egy
őszinte és tartalmas beszélgetés.
Francois Mitterand
pedig arról beszélt, ő az első francia elnök, aki Magyarországra látogat, mire
Róbert László kiigazította, "elnök úr, ne haragudjon, de XV. Lajos már
járt nálunk." Igen, de csak tranzitban -válaszolta Mitterand, majd halvány
mosoly jelent meg a szája szegletében. Talán éppen e merész közbevetés és
kiigazítás hatására, az interjú után Mitterrand megkérdezte, lenne-e kedve még
beszélgetni, csak úgy kamera és mikrofon nélkül. Róbert László örömmel mondott
igent.
Az önmagát
született optimistának, elkötelezett szocialistának és javíthatatlan
naivistának valló Róbert László élete valóságos XX. századi kalandregény.
Francia szakos egyetemistaként a Sorbonne-on tanult, majd a Rajk-per után csak
a szerencsének köszönhette, hogy elkerülte az akasztófát. A MADISZ külügyi
osztálya helyett azonban a Bútorszállító Vállalatnál kapott munkát. Első
munkanapján egy íróasztalt kellett egyedül felcipelnie a negyedik emeletre.
Milyen véletlen, ez az iroda éppen a Magyar Rádió egyik szerkesztősége volt,
ahol azt kérdezték a halálosan kimerült bútortrógertól, "maga beszél
franciául, nincs jobb dolga, mint cipekedni?"
Négy év múlva
rehabilitálták, majd kinevezték a Magyar Rádió francia nyelvű szerkesztősége
élére. Később tudósított Párizsból,
Rómából, Laoszból, Vietnamból.
1996-ban, a
hetvenedik születésnapján én kértem tőle interjút. A beszélgetés végén
megkérdeztem, mit gondol, hogy érzi, mi különbözteti meg őt a többi
újságírótól? Szó szerint idézem a válaszát.
" Elsősorban
az különböztet meg, hogy raccsolok. Talán egy dolog van, és lehet, hogy ez a
naivitásommal is összefügg, hogy őszintén kíváncsi maradtam. Kíváncsi maradtam
a másik emberre. És talán nagyon sok esetben szeretem is a másik embert. Vagy
elfogadom, hogy nem úgy gondolkodik, ahogy én. Meg hát az is megkülönböztet,
hogy nem tartozom sehova. Sem párthoz, sem stúdióhoz. Ahova a legjobban
tartozom, az a családom. A 47 éve tartó feleségemhez Arlettehez, aki párizsi
ápolónőből lett orvos, a fiamhoz és a lányomhoz, valamint a gyönyörű unokáimhoz.
"
Róbert László
valóban ilyen volt. Mindenkit meg tudott nyitni. Hősöket, gonosztevőket,
megtévedteket, papokat, kisembereket. Mintha csak kulcsa lett volna a
lelkekhez.
Az 1996-ban
megjelent Zsidónak születni című önéletrajzának utóiratában William Faulkner
amerikai írót idézte, aki szerint "a múlt nem halott, el sem múlt".
Róbert László
kérdőjelet tett a mondat végére.
Gellért András
https://nepszava.hu/3025518_beszelgetni-hosokkel-es-gonosztevokkel-robert-laszlo-emlekere
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése