JÓZSIKA MESÉJE

Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze, volt egy ároktisztító közmunkásokkal teli falu. Ott élt Józsika a szüleivel, akik már árkot sem kaparhattak, csak várták a lassú, de biztos elmúlást. Az utolsó disznajukat a pestis miatt vitték el a fehér köpenyes, védőmaszkos férfiak. Nem maradt semmijük, csak a rozsdás biciklijük, a talicskájuk, meg a düledező házuk, kicsinyke, kiszáradó veteményessel. Utolsó reményük a zöld csodaelixír maradt, amit a helyi földesúr, vagyis a polgármester kevert és árult . Drága volt, de kenyér helyett is ezt vitték a helyiek.

- Kegyelmes úr, segítsen rajtunk, adjon Józsikának az elixírből! - kérlelték sírva urukat.
- Oszt mijük van? Mert az elixírt ingyért nem adom.
- Bicikli, talicska, házikó.
- Oszt az kevés lesz. Ha okosan választanak, ihat a Józsi gyerek.
- Kegyelmes urunk, okosak leszünk, azt csináljuk, amit kér, csak könyörüljön meg rajtunk!
- Jól van már, ne rondítsák össze a szőnyeget. Józsi itt van?
- Kint várakozik.
- Hívják be.
- Józsika, gyere be.
- Na, akkor most búcsúzzanak el, mert ha lenyelte a gyerek az italt, nincs többé visszaút.

Átölelték az öregek (az apa most múlt negyven, az asszony egy év híján annyi), a gyereket, majd zokogva elköszöntek tőle.

- Sok szerencsét Józsika! Megcsókolták egymást, ezután Józsika megitta a varázsitalt. Pár másodperc múlva patkánnyá változott, és azonnal elszaladt aprócska lábain.

Józsika gyorsan megtalálta a legközelebb eső, árok melletti csatornát. Bemászott, majd eltűnt a sötétben. Hét nap, s hét éjjel mászott, szaladt a járatokban, úszott a szennyes lében, majd amikor már úgy érezte nem bírja tovább, fényt látott. A csatornából kijutott a tengerre. Újabb rettenetes napok következtek, vitte a tengeri áramlat, fuldoklott a méteres hullámokban, túlélt négy vihart, végül halálosan kimerülten partra vetette a víz. Nem tudta hol van, de nagyon örült, hogy még életben van.

Embereket látott maga körül, de mind valamilyen fura nyelven beszélt. Csak később tudta meg, hogy spanyolul beszélnek, ő pedig Barcelona egyik strandjára került. Óriási mázlija volt, mert senki sem akarta agyonütni, éppen ellenkezőleg, kézbe vették, simogatták, becézgették. Végül egy kedves házaspár megetette, és haza is vitte a partról. Jó helyre került, ő lett a gyerekek kis házikedvence. Kapott saját ketrecet, tettek bele puha almot, és finom patkányeledelt. Józsikának néha eszébe juttottak drága szülei, akik mindenüket odaadták, csakhogy boldogabb élete legyen, mint nekik. Új családja hamarosan elnevezte Josénak, és biztonságos, kényelmes körülmények között élt, míg meg nem halt.

Itt a mese vége, fuss el véle.