SAMSA

Kafkai évek vannak mögötte. Ezt a nője mondta neki, aki persze élvezte, hogy a szeretője, remélhetőleg hamarosan a jegyese, ennyire sikeres. Kormányzati és parlamenti jolly jokerként mindent létrát könnyedén megmászott, halmozta a pozíciókat, nem létezett olyan törvény amit ne szavazott volna meg, egyszerre tudott bűbájos vagy éppen kegyetlen, és kíméletlen végrehajtó lenni, elvei, érzelmei nem voltak, az ezotériát mélyen megvetette, a lélekvándorlást az ostobák, ideggyengék, és vesztesek xanax-ának tekintette, az "itt és most" vezérelte, és ő tényleg csak a mának élt, ennek köszönhetően transzporter kisbusszal szállította haza a pénzt, abból épült a solymári ház hétszázmillióból, a balatoni búvóhely ennek a kétszereséből, a tóparti villa ezen a szinten ugye alap, mondhatni belépő az érinthetetlenek kasztjába, mint ahogy a négy autó, és persze a nyári körutak a nagyvilágban. 

Gregor Sándor, a tökéletes minisztériumi hivatalnok, korábban parlamenti képviselő, a korlátlan hatalom és mesés vagyon birtokában, mégis furcsán érezte magát. Napok óta gyötörte valami, amire nem talált magyarázatot. Az ébredés után erőtlennek érezte magát, pedig korábban mindig kiadós szexszel kezdte a napot, most viszont nem volt kedve semmihez. Nője kitartóan próbálkozott, tényleg mindent megpróbált, hogy életet leheljen oda, de a kőkemény sikerember, sokadjára is puhának bizonyult.

Ahogy kollégiumi társai, minisztériumi kollégái, tenisz-és jacht partnerei a becenevén szólították, Samsa, paranoid narcisztikussága következtében attól tartott, hamarosan lecserélik egy megbízhatóbb káderre. Félelme nem volt alaptalan, valóban sokan akarták a bukását, de ez teljesen normális ebben a közegben a sok évnyi hűséges szolgálat után. Samsa megszállottan figyelte hát környezetét abban bízva, leleplezheti az ellenséget. Ez végül nem következett be. A sors másként  rendezte Samsa jövőjét. 

Mivel jövendőbelije szemére vetette hanyatló férfiasságát, ezért az Alibabán keresztül kínai potencianövelőt rendelt, majd a pasztillákat és krémeket elkezdte használni. Ettől megnőtt az ereiben a nyomás, a szemei kigúvadtak, de ami örömteli tény, néhány rövidke pillanatra visszanyerte korábbi acélosságát, igaz, ekkor már halálközeli látomásai voltak, amit azonban élettársa örömsikolyai feledtetni tudtak. Nője miatt sok tablettát szedett, és csak idő kérdése volt, mikor végez vele az ismeretlen összetételű erekciós kemikália.

Május elsején. A munka nemzetközi ünnepén. Reggel. Az ágyban. Nyögött egyet, és már vége is volt. 

A temetés költségeit a frakció és a minisztérium közösen állta. Sándort saját halottjuknak tekintették. 

A búcsúszertartást kedden délelőtt tartották, ahol a búcsúbeszédekben többen is elmondták, Sándor két lábbal járt a földön, nem hitt a túlvilágban, így a gyászolók végképp nem reménykedhetnek abban, hogy Sándor egy másik dimenzióban, egy másik testben és létformában újjászületik. Földi maradványait egy igazán szép, virágos parcellában hantolták el. 

Sándor lelke, bármit is hitt korábban, meglepő módon Indiában reinkarnálódott. Persze fogalma sem volt arról, hogy ki ő, és mit keres ebben az elviselhetetlenül túlzsúfolt városban, Mumbaiban. 

A bőre sötétbarna, a szeme fekete, lábán nincs cipő, egyszerű viseletben álldogál a járdán, előtte pedig szent tehenek sétálnak. A kezében játékpisztolyt tart, amely szappanbuborékokat fúj ki. Azzal pufogtat, színes, csillogó, kövér buborékok jönnek ki a csövön, közben hangosan beszél. Hindi, bengáli, marathi, telegu és gudzsaráti nyelvek keveréke jön ki a száján, de ő maga sem érti mit mond. Valójában azt akarja megtudni, mi ez a baromság, de helyette arra biztatja az emebereket, hogy vegyenek szappanbuborékfújót, senki nem vesz tőle semmit, ezért a többi árus csak nevet rajta, és mind azt kántálja: Ganash! Ganash! 

Több hét kellett ahhoz, hogy végre felfogja a felfoghatatlant. Micsoda pech. Ha már így kellett történnie, miért nem dubai koronahercegként született újjá? Végül belátta, a reinkarnációban sincs igazság. Ő már nem Samsa, nem Gregor Sándor a nélkülözhetetlen bennfentes egy jelentéktelen ország államgépezetében, hanem Ganash, a senkinek sem ártó, szegény szappanbuborék árus a világ legnépesebb országában. Jelentéktelen porszem immár, aki éppen úgy fog eltűnni majd innen is, mintha nem is létezett volna. Mindeközben egykori pozícióját  pillanatok betöltötték egy mindenre kész kollégiumi baráttal.  Nem nagy ügy.  A körforgás megállíthatatlan.  

ARANYHAL

Különös történetről suttognak az emberek. Egy Pest környéki településen azt beszélik, hogy a magántulajdonban lévő tónál, még a téli hónapokban is, időről időre, valójában minden héten megjelenik egy férfi, aki többször is lemerül a jeges vízbe. Nem búvár, hiszen sosincs nála semmilyen eszköz, oxigénpalack, búvárszemüveg, békatalp és szigony. Csupán egy fecskenadrágot visel, de van amikor azt sem. Olyankor meztelenül úszik, leginkább a víz alatt, mintha keresne valamit. Amikor legutóbb meglesték, éppen a tóparton álldogált ruhátlanul, a cudar időről, a mínuszokról tudomást sem véve. Egy vízzel teli nejlonzacskót tartott a kezében és ahhoz beszélt halkan. Meg is simogatta a zacskót, majd negyedóra elteltével visszament vele a vízbe. Amikor kijött, már nem volt nála semmi. Pucéron beült a luxus terepjárójába, és elhajtott a helyszínról. Az esetet természetesen jelentették a körzeti megbízottnak, aki azonnal tájékoztatta a megyei kapitányságot is, de onnan annyit üzentek, ne törődjenek vele, és ami ennél is fontosabb, ha a férfi megint úszni megy, senki se zavarja meg.

Az Edgar Allen Poe tollára való esetről azonban tudomást szerzett egy helyi firkász is, aki merő véletlenségből a Magyar Viza című horgászati magazin oknyomozója, számos halvédelmi cikk szerzője, a hazai akvarisztika legjobb ismerője. Az elbeszélések alapján egyedül ő tulajdonított jelentőséget a történetben szereplő nejlonzacskónak.  Megérezte, abban az apró, vízzel teli tasakban lehet valami. Egy hal. Vagy, akár több is.

Ezt követően elvackolta magát a vizes élőhely vidráinak rejtekhelyén, majd várt. Egy különösen hideg decemberi délelőttön végre megérkezett a terepjáró. Vezetője kiszállt, meztelenre vetkőzött, majd begyalogolt a vízbe, kezében a zacsóval. Lemerült, olykor egyhuzamban két percig is a víz alatt volt, csak levegőt venni jött fel, utána ismét lebukott. Összesen körülbelül húsz percet töltött a tóban. Amikor kijött, a zacskó tele volt aranyszínű halakkal. Hát, igen. A férfi a halakhoz beszélt. 

A Magyar Viza újságírója, a vidráknak köszönhetően, szerencsére közelről figyelhette a különös jelenetet. Minden szót hallott. A ruhátlan alak nagy szerettel szólt a zacskóban úszkáló halakhoz. Elnézést  kért tőlük, hogy a kényelmes akváriumukból kitette őket, majd ebbe a tóba engedte őket, ahol nyilván harcolniuk kell az életben maradásukért. Elcsukló hangon vallotta be, nem volt más választása, a háborús helyzet miatt neki is megnövekedtek a rezsiköltségei, és már nem tudta fizetni az akvárium melegítésére szánt energiát, de megígérte, ahogy eddig, úgy a jövőben is rendszeresen látogatja, táplálja őket, és amint javul a helyzet hazaviszi őket. Sosem felejti el, valójában az aranyhalainak köszönhet mindent. Annak idején, amikor megcsókolta kedvenceit, minden kívánságát teljesítették, sikeres politikus lett, meghatározó alakja a közéletnek. Végül megköszönte a három cseppnyi aranyhalnak, hogy sosem árulták el senkinek e titkot. Ezután beúszott velük a tóba, és megint elengedte őket. Meglett férfi létére sírva jött ki a vízből.

A Magyar Viza oknyomozója érezte, ez élete legnagyobb sztorija, de a bonyodalmakat, a várható feljelentéseket, bírósági tárgyalásokat elkerülve, álnéven, P. Antal Ede néven írta meg cikkét, majd később a könyvét. Sajnos senki sem hitt neki, munkája a kutyát sem érdeklte. Pedig főhőse ezen a héten is megetette az aranyhalait.  

RÁDIÓ

- Mondd, Jenő! Kik ezek az emberek? Hangmérnökök?

- Nem, Lujza. Segédmunkások.

- Ők hozzák be nekünk a mikrofonokat?

- Nem, Lujza. Ők viszik ki.

- Akkor mibe fogunk beszélni, Jenő?

- A levegőbe, Lujza.

- De ott hátul semmit sem fognak hallani az emberek, Jenő!

- Lujza! Látsz még itt embereket?

- Persze, Jenő. Most is sokan jönnek be a stúdióba.

- Nem miattunk jönnek, Lujza.

- Szamárságot beszélsz, Jenő! Mindig miattunk jönnek. Meg a zenészek miatt.

- Azok az idők már elmúltak, Lujza. Nem 1978-ban vagyunk, hanem 2024-ben.

- Mit számít a kor, Jenő?

- Csak az számít, Lujza. Ez az ő idejük.

- Ne légy kishitű, Jenő! Imádnak minket!

- Kik imádnak, Lujza?

- Hát, akik most itt vannak a stúdióban.

- Ők azt sem tudják, kik vagyunk.

- Akkor most megtudják, Jenő! Vedd elő a papírt, és kezdjük el a jelenet!

- Ez most a jelenet, Lujza.

- Miről beszélsz, Jenő? Milyen jelenet?

- Drámai jelenet, Lujza. Álldogálunk még pár percig, aztán kizavarnak innen.

- És ezt a jelenet ki írta nekünk, Jenő?

- Mondjuk úgy, Lujza, az élet írta.

- Ez egyáltalán nem vicces, Jenő!

- Mondta valaki, hogy az?

- Mit kell csinálnunk most, Jenő?

- Óvatosan kimenni innen, Lujza.

- És ha nem megyünk innen sehova, Jenő, akkor mi lesz?

- Akkor a fejedre eshet egy gerenda, Lujza.

- Előadás közben?

- Nincs több előadás, Lujza. Bontják az épületet.

- Sírni fogok, Jenő.

- Én is, Lujza.

Fotó: Szalay Zoltán felvétele 1978-ban készült a Magyar Rádió 6-os stúdiójában.

Az összes reakció:

168P Kováts Éva, Iván Hollai és további 166 ember

18

178

Tetszik

Hozzászólás

Megosztás

RENDKÍVÜLI ÉRTEKEZLET

- Mindenki itt van?

- Ja.

- Mobiltelót kint hagytátok?

- Muszáj? Nem a suliban vagyunk.

- Hülye vagy? Persze, hogy muszáj. A megafonokat is tegyétek le. Kurva nagy gáz van.

- Tudjuk.

- Elmondom mi lesz. Azonnal törlitek az összes szelfit vele. Mindet! Okés?

- Kint vannak a telefonok.

- Majd az értekezet végén. Ellenőrizni fogom. Laci, a tiédet külön is.

- Ne félj, megcsinálom.

- Ha ezen túl vagyunk, fel kell újítanunk a szerkesztőséget.

- Az konkrétan mit jelent?

- Hívunk egy brigádot. Tapétázunk, felszedjük a parkettát. Még a csempét is leverjük a falról.

- A konyhában nem járt.

- Elment az eszed? A kávésbögréket is megszentelte.

- A csészékkel mi lesz?

- Összetörjük. Egy sem maradhat.

- Kanalak?

- Leviszed a szemétbe.

- Számítógépek?

- Kapunk újakat.

- Utána?

- Utána hívunk egy megbízható szakit, aki újból megszentel mindent.

TERMINI

Reggel van, de már most elviselhetetlen a forróság. Izzadó alakok sietnek, ki ide, ki oda, Kim Kardashian kinézetű és egójú nők vonulnak párban, mintha nem is pályaudvaron lennének, hanem egy flancos kifutón, lenéző pillantásuk szinte lehűti körülöttük a levegőt. Férfi legyen a talpán, aki meg merné őket szólítani.

Tőlem pár méterre egy tagbaszakadt férfi csusszan le a fal tövében. Nagyon küzd, bizonytalanul egyensúlyozva ül le, végül feladja, mosolyogva eldől, majd elalszik azonnal. A többség azonban ijedt turista, aki az idővel vív kétesélyes csatát. Riadtan figyelik az információs táblát, mikor és melyik vágányról indul a járatuk, csak le ne késsék. Aztán rohannak, maguk után húzva a bőröndjeiket. Vajon mi lenne az utazókkal, kérdezem magamtól, ha nem találták volna fel a kerekes bőröndöket? Kínlódás és még több veríték. És talán kevesebb utazás. A római Termini pályaudvar megszokott arcát mutatja, eleven hangyabolyra hasonlít.

A szelektív hulladékgyűjtő mellett álldogálok. Ott van csak hely. Nem csinálok semmit, magam is megadóan várok és kedvenc időtöltésemnek hódolok, nézem a világot, figyelem az olaszos nyüzsgést.

Rövidnadrágos, hatvan év körüli férfi közelít, két bőröndöt vonszolva maga mögött. Honnan jött, merre megy, lamentálok ismét, mikor váratlanul, de nagyon határozott mozdulattal belenyúl a szemetesbe. A három tartály közül a középsőbe. Úgy tűnik, nem először jár errefelé. Már a könyöke is eltűnik, mikor kihúz egy gyűrött zacskót. Kivesz belőle valamit. Egy süteményszerűséget. Rá sem néz, azonnal a szájába teszi. Három harapás, aztán ráérős rágás, és a pékáru el is fogyott. A zacskót visszadobja a szemetesbe, majd megint lehajol és benyúl, ezúttal a műanyag hulladékot tartalmazó szemetesbe. Keresés nélkül is talál valamit. Először egy aprócska műanyag poharat, benne kávé maradékkal, majd egy nagyobb poharat, jégdarabkákkal. A kisebb pohárban lévő fekete levet átönti a nagyobb pohárba, majd kitartóan rázni kezdi. Jeges kávét csinál. Megissza. Látszik, hogy kevesli, de nincs több. Mikor végez, megint benyúl a szemetesbe és kivesz egy szalvétát. Megtörli vele a száját. Végül összegyűri és gondosan megnézve, melyik a papírgyűjtő, bedobja. Pár percig még vár, vajon mire, majd megragadja a bőröndjeit és elindul. Lehet, hogy a következő szemetes felé?

Mi is megyünk. Indul a vonatunk. Kigördülünk a Terminiről, amely nem csak arra emlékeztet, hogy "Róma örök", hanem arra is, hogy a szegénység mindenhol ugyanolyan fájdalmas.

  

 

PIRANHA POLITIKA

Laci nem kutató-biológus, de még csak nem is gimnáziumi szaktanár. Akvarista. Él, hal a halakért. A piranhák a kedvencei. Tudják, azok a szépséges, eleven, örökké éhes, izgő-mozgó, agresszív kis állatok. Ha tehetné, egész nap őket bámulná, amint boldogan lubickolnak az ezerötszáz literes akváriumban, amit Laci a saját kezével épített nekik. Két évig dolgozott rajta, de megcsinálta.

Mire végzett, a felesége elhagyta, mert minden pénz az akváriumra ment el, pedig Laci még Dél-Amerikába is elvitte a nőt, igaz, olyan helyre ahol a folyókban hemzsegnek a piranhák. Az asszony strandolni akart, szépen lebarnulni, szelfizni, aztán a képeket feldobdni a fészre, hadd lássák a barátnők hol nyaral a Lacival. Ez nem jött össze, pedig szép vakáció volt, több fotó is készült arról, amint Laci véres, szétcincált lábbal jött ki egy brazíliai folyóból. A nő önkívületi állapotban sikoltozott, Laci pedig fülig érő szájjal röhögött. Utána órákig küzdöttek az életéért.

Akkor lett vége. Tíz év után elváltak. A nő azóta talált magának egy kormányzati tótumfaktumot, valami pályázati menedzsert, és minden évben minimum kétszer a trópusokon lazulnak.

Laci maradt a békásmegyeri panelban, ahol belekezdett a nagy projektbe. Piranhákat kezdett szaporítani. A National Geographic piranhás filmjeit DVD-n rögzítette, naponta többször is megnézte ezeket, és persze mindent elolvasott a piranhákról. Egy idő múlva ki sem mozdult a garzonból. Nézte és etette a halait. Hússal. Ő már szinte semmit nem evett, csak hogy jusson elég táplálék a piranháinak. Az őrület napról napra fokozódott, mert Laci a fejébe vette, olyan fogsort szeretne magának, mint amilyennel a piranhák lerágják a húst a csontról.

Talált egy horror imádó, piranha-őrült, pályaelhagyó fogorvost, aki vállalta, tűhegyesre lecsiszolja az össze fogát. Két hónap alatt szemet gyönyörködtető piranha mosolya lett Lacinak. Rágni ugyan nem tudott, de ez cseppet sem érdekelte, már azzal is elégedett és boldog volt, amint a tükörben saját magát nézte.

Magányában már csak az anyja hívta fel néha telefonon, ám minden beszélgetés orditozással ért véget. Az idős asszony őrültnek nevezte fiát, aki mindezt sértődötten kikérte magának, majd véget nem érő, zavaros magyarázatba kezdett arról, hogy az ő piranhái ártatlan lények, őszinték, nem kábítják áldozataikat, amit ígérnek maradéktalanul betartják, csakis az életben maradásukért zabálnak, de sosem vesznek el többet, bezzeg a politikusok, akik olyanok, mint a veszett piranhák, pillanatnyi nyugtot sem hagynak másnak, kielégíthetetlen falánksággal és módszerességgel szétrágják az emberek idegeit, felfalnak és magukba tömnek mindent. Semmit nem hagynak veszni. Minden kell nekik. Na? Mit szólsz ehhez, mama?

Mama ilyenkor vonalat bontott. Belefáradt Laci rögeszméjébe, pedig tudta, fia akkor lépett a téboly útjára, amikor kirúgták a munkahelyéről, ráküldték a hatóságokat, zárolták a számláit. Lacinak már csak a piranhák maradtak.

Az utolsó nagy vitájuk után Laci kikapcsolta a telefonját, levetkőzött, majd lassan belecsúszott az akváriumba.