2010 tavaszán, néhány héttel az országgyűlési választások előtt egy kávézóban ültem és beszélgettem a Németországban élő kettős (magyar-német) állampolgárságú barátommal. Feldobott hangulatban volt, lelkendezve beszélt a várható ellenzéki győzelemről, Orbán miniszterelnökké választásáról, de leginkább arról, milyen hasznos lesz hogy az új erők végre korlátlan hatalmat kapnak, mert így módjuk lesz rendbe tenni az országot. Nagyon nem értettem egyet vele és figyelmeztettem arra, hogy katasztrófa lesz a vége.
Tanult barátom kétszer is rájuk szavazott, majd 2018 márciusában, ismét egy kávé mellett immár azt kérdezte tőlem, honnan tudtam, hogy ez lesz. Ami lett. És akkor elmeséltem neki egy régi történetet.
1989-ben a romániai forradalom első napjaiban az egykori Ötödik sebesség című rádióműsor szerkesztői úgy döntöttek, tudósítóként kiküldenek Aradra vagy Nagyváradra, hogy minden adásban beszámoljak a kint történtekről. Romániába egy egészségügyi eszközöket, gyógyszereket, kötszereket szállító konvojjal mentem volna ki, amit a Fidesz indított útnak. Annak érdekében, hogy megbeszéljük az utazás részleteit, be kellett mennem a Fidesz Molnár utcai irodájába, ahol Frajna Imre a párt akkori egészségpolitikusa várt rám.
A megbeszélt időben ott voltam. Az iroda nyüzsgött a velem egyidős fiataloktól. Beszélgettek, pakoltak, hangoskodtak, készültek az útra. Ám ekkor elfogott egy különös érzés: nem akarok menni velük. Nem értettem magam, sőt, szégyelltem is, miért vagyok ennyire bizalmatlan. Frajna Imre rokonszenves volt, kedves és együttműködő, de ez a fojtogató érzés nem enyhült.
Amikor kimentem az utcára, már biztos voltam benne, hogy nem csatlakozom a konvojhoz. Kollégám Sipos Juli az adásban be is mondta, hogy kollégánk már úton van Románia felé. Emlékszem, egy Üllői úton lévő telefonfülkéből felhívtam a stúdiót és közöltem a döntésemet. Érdekes, soha, senki nem kérdezte miért nem indultam el.
Éveken keresztül mardosott a lelkiismeret furdalás, hogy tehettem ezt, miért voltam elutasító a kortársaimmal szemben, miért voltam ennyire lehetetlen alak.
És aztán megértettem. A Molnár utcai irodájukban megéreztem valamit a habitusukból. A jövőből.
Tanulság? Talán csak annyi, hogy hallgass a szívedre, mert a megérzés, az intuíció sok esetben fontosabb a konkrét ismeretnél. És ahogy 2010-ben nem kértem a barátomat semmire, úgy most sem teszem ezt. Csupán annyit mondok, érdemes a belső hangokra figyelni.
