Átlagos nő vagyok, semmi különös nincs bennem. A mellem kicsi, olyan kamaszlányos, pedig mindig arra vágytam, hogy nagy legyen, valósággal kibuggyanjon a kosárból, mint Sophia Lorennek a Házasság olasz módra című filmben, egyszóval a férfiak megőrüljenek értem. Nem éltem apácaként, akadtak kalandjaim, sok férfinak tetszettem, a mellemet sem kritizálták, de végül egyik sem maradt mellettem. 46 éves vagyok, nem túl szép, nem túl okos, persze butának sem tartom magam. A zöld szemem az egyedüli ékszerem. Talán többre is vihettem volna az életben, de meg kell elégednem azzal ami most van. Egyedül élek egy franciaországi kisvárosban, nem messze Párizstól. A munkám nem túl izgalmas, gyerekekre vigyázok egy nevelőotthonban. Nem erről álmodtam, de nem akarok olyan megkeseredett öregasszonnyá válni, mint amilyen az anyám. Ő persze minden boldogtalanságáért engem okol, és időnként sírva fakad, mert egyetlen álmát sem váltottam valóra. Talán éppen ezért vagyok még ma is életben.
Igazán két dolgot szeretett volna az anyám. Először azt, hogy kecses és ünnepelt balerinaként láthasson a Garnier Operaház színpadán, akiért epekednek a férfiak, és egymással versengjenek, csakhogy melyikük vihessen az előadás után vacsorázni. Mivel nem voltam se kecses, se darázsderekú, se hajlékony, se babaarcú, a tánc sem ment igazán és a baletthez feltűnően vastag volt a bokám, ezért már a felvételi vizsga után megmondták anyámnak, semmi esélyem a tánc világában. Ez a közlés letaglózta, mintha egyenesen őt alázták volna porrá. Hazavitt, két napig nem is szóltunk egymáshoz semmit, majd a harmadik napon kézen fogott és levitt a közeli sportcsarnokba. Akkor döntötte el, hogy olimpiai bajnok tornász leszek.
Keserves és kegyetlen időszak kezdődött ezzel. Hajnali 5-kor keltem, fél hatkor már a nyújtottam, ugrottam, lógtam a szeren, fél kilenckor iskola, utána vissza a fűtetlen tornacsarnokba és este 8-ig edzettem. Az alakom akkor egészen jó lett, ez volt az egyetlen ami igazán motivált. A jó testű tornászcsajok a legszívdöglesztőbb srácokkal jártak. Tornásztam, edzettem, hallgattam az edző ordításait, és időnként versenyekre jártam, ahova anyám is elkísért. A felemás korlát volt a kedvencem, de gyakorlatilag bármelyik szeren be lehetett nevezni. Kitartásomnak köszönhetően hoztam az eredményeket, és a helyi válogatottba is bekerültem.
Ott találkoztam Eleftheriával a görög lánnyal. Tízéves kora óta élt Franciaországban, előtte Thesszalonikiben lakott a szüleivel. Azért jött Franciaországba, hogy bajnok legyen. Eleinte nem tűnt tehetségesnek, bátortalan volt, lassú és nehézkes, a teste sem az a tipikus tornász test. Húsos, kissé petyhüdt izmokkal. Abban az időben nem mosolygott, inkább olyannak tűnt, mint aki nagyon unja az életét. Állandóan Mars csokit evett. Azt állítja, megmondták neki, jobban tenné, ha örökre abbahagyná a tornát és inkább elmenne kozmetikusnak, vagy óvónőnek. Ez nagyon fájt neki. Éveken keresztül arról beszélt, hogy ezért kegyetlen bosszút fog állni. De, hogy kin, és konkrétan miért, arról konokul hallgatott. Az edzések után az öltözőben erről sokszor beszélgettünk. Valahol sajnáltam ezt a kövérkés görög lányt, de volt benne valami ami már akkor elgondolkodtatott. Hogyan lehet egy kamaszlányban ilyen mérhetetlen indulat egyetlen állítólagos mondat miatt ? Mire lesz még képes emiatt? Ilyen gyűlöletet korábban sosem láttam senki másnak a tekintetében. Csak az övében. Azt hajtogatta, megalázták, és ezért sok szenvedést fog okozni.
Versenyzett, de nagy eredményeket nem produkált. A következő nyáron kiment Kanadába, ahol megismerkedett egy orvostanhallgató sráccal, aki szintén tornázott. Az ottani egyetemre járt, de mellette edzősködött is. A tornacsarnokban ismerkedtek meg, és azonnal egymásba szerettek. Meseszerűnek tűnt a love storyjuk. Oliver (milyen véletlen a Love Storyban is Oliver a főszereplő neve) valósággal szuggerálta Elit, aki végre elkezdett keményen edzeni és az eredményei is javultak. Mire visszatért Franciországba, már nemzetközi eredményei is lettek. Magabiztossá, olykor pimaszul nagyképűvé vált. Oliver egyre több versenyre nevezte be, és a győzelmeknek köszönhetően elég szépen kezdtek keresni. Fiatalok voltak, immár gazdagok is, boldogok, jöhetett az esküvő. Oliver a versenyeken megkeresett pénzt a saját bankár apjára bízta, ő kezelte Eleftéria vagyonát. Ennek később jelentősége lett, nem is akármilyen. Eli karrierje üstökösként ívelt fel, egyre híresebb lett, köszönhetően férje kegyetlen fanatizmusának. A szőke, kék szemű srác sohasem ordított, egyetlen hangos szót sem lehetett tőle hallani. Ő a tekintetével irányította Elit, aki istenként tekintettt a férjére. Hideg, gyilkos pillantása volt Olivernek, és csak akkor enyhült az edzői szigor, ha Eli megnyerte a versenyt, valamint a több százezer dolláros fődíjakat. Eli pedig nem tudott veszíteni. Franciaországban néhány röpke év alatt ünnepelt példakép lett. Csodálták, irigyelték, sztárolták, mindent megadtak neki, lesték a kívánságait. Talán éppen ezért elkényeztetett úrnőként kezdett viselkedni, mintha csak nádpálca, vagy ostor lenne a kezében. Vagy inkább baseball ütő. Sokszor ok nélkül is suhogtatta a pálcáját, csattogtatta az ostorát, oda csapott a kemény ütőjével. Kapcsolatokat, szövetségeket zúzott szét, edzőket menesztett, embereket alázott meg. Szokásává vált egyeseknek nem köszönni. Önző fúriává vált, akit persze a közönség imádott. A versenyekről aranyakat hozott, így mindent elnéztek neki. Eli már nem az a csendes, szorongós lány volt, akit korábban az edzéseken megismertem.
Időközben abbahagytam a tornát, Eli viszont egyre jobban belehúzott. Sokan úgy vélték, nem csupán a kőkemény edzéseknek köszönheti kirobbanó formáját. Konkrétumot azonban senkit sem tudott mondani, bizonyítani pedig végképp nem tudtak semmit. Eli tehát tornázott, őrült összegeket keresett, a férje pedig az edzői kollokvium megkerülhetetlen alakja lett. A többség nem kedvelte a párosukat, de láthatólag minden támadás, ellenséges szó lepergett róluk. Aki belenézett Oliver szemébe, vagy látta Eli gúnyos és kegyetlen mosolyát, utána hetekig rosszul érezte magát.
Anyám szokta mondani, minden nyár után jön az ősz, majd a tél. Az ő értelmezésében ez azt jelenti, hogy egyszer majd az ég is beborul, és a napfény után hideg, szürke napok következnek. Anyám, ha nem is bölcs ember, de jó megérzései vannak. Elit maga is ismerte, de sosem szerette. Nem tartotta intelligens lánynak, konoknak, hidegnek, bosszúállónak látta már fiatal korában is. Amikor pedig a csúcsra ért e különös megnyilvánulásai miatt vált még ellenszenvesebbé anyám szemében. De ami később Elivel történt, azt ő sem kívánta neki.
Egy amerikai oknyomozó riporter évekig ott loholt a sikerpáros nyomában. Meggyőződése volt ugyanis, hogy Eleftheria doppingszereket szed, ezért képes ilyen eredményekre. 13 évig kutatott, míg végül forró nyomra bukkant. Egy mexikói droglaborban megtalálták a lány vérmintáit, majd a nemzetközi doppingellenőrök végre kimutatták Eli szervezetében az egyik tiltott szert. Visszamenőlegesen az összes érmétől megfosztották. Férje azon a nyáron visszament Kanadába, és megismerkedett egy fiatal tornász lánnyal. Felkarolta, edzeni kezdte. Nem sokkal később beadta a válókeresetet. Eli nem akart válni, de Oliver ragaszkodott hozzá. Oliver apja az évek során felhalmozott vagyon Elire eső részét nem adta vissza, így Eli évekig pereskedett. Végül alig kapott valamit. Mindez 15 évvel ezelőtti történet, és ma már kevesen emlékeznek rá. Nekem is csak egy újságcikk juttatta eszembe. Eli 44 évesen magányosan, depressziósan él egy tanyán Lyon közelében. A fotókon látszik, csupán árnyéka önmagának. Egykor a csúcson volt, ma sehol.
Azon gondolkodom vajon mi lenne velem, ha beteljesíttem volna anyám álmát, és híres balerina, vagy ünnepelt élsportoló lennék. Nem tudom a választ. Komolyan nem. Egyet tudok csak. Mindig is átlagos nő voltam.
2017 január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése