A desszert elsőosztályú volt, mint ahogy a Rose of Nelson is, amelyben persze nem először vacsorázott. Nem ette túl magát, igazából már csak a megszokás vitte be az elegáns étterembe. Harminc éve jár ilyen helyekre, a világ legjobb és legmenőbb, legfelkapottabb kulináris templomaiba, oázisaiba, ahol megpróbált mindig észrevétlen maradni. Átlagos vendég benyomását keltette, így sosem "bukott le". Nem voltak különleges kérései, néha megkérdezte ugyan a teremfőnököt, mit ajánlana, időnként bort is rendelt, majd a 16. kerületi lakásán értékelt, és leadta a Michelin-pontokat.
Szigorú étteremkritikus volt, nem könnyen jutalmazott. A tökéletessel nem érte be, többet várt annál is, miközben ő maga még egy átlagos fokhagymás csigát sem tudott elkészíteni. Élvezte a kritikusi állást, amelyet Francois nevű barátjának köszönhet, ő kérte meg még a hetvenes években, hogy helyettesítse, majd amikor Francois éttermet nyitott, őt ajánlotta maga helyett.
Szerette ezt a munkát, amelyet valójában nem is munkának, sokkal inkább élvezetnek tekintett. A fizetésére sem panaszkodott soha, sőt, igazán szerencsésnek érezte magát. A gondok két évvel ezelőtt kezdődtek. Akkor figyelt fel először arra, hogy bármennyire is harmonikus egy hely, már nem érzi magát benne komfortosan, valami zavarja. Nem az ételekkel és a személyzettel volt baja, hiszen mindig pazar ételeket fogyasztott, a pincérek pedig nem holmi külvárosi gyorstalpalón sajátították el a vendéglátás tudományát, így bennük sem talált kifogásolni valót.
A zörejek zavarták. A kanalak, tányérok, poharak diszkrét koccanásai, majd az evés természetes hangjai. Amikor a kanálról a szájba folyik a leves, amikor a fogak között őrlődik a hús és a nyállal keveredik.. Először nem törődött ezzel, de aztán egyre többször nézett oda, és egy idő után már csak a szájak mozgását érzékelte. Undor fogta el. A legszebb, legintelligensebb nőt is visszataszítónak találta, mert nem tudott másra figyelni, csak a szájban forgó, puhuló, málló ételre, a nyelvek mozgására és persze a diszkrét hangokra. Úgy érezte, szétvetik a dobhártyáját, miközben mások semmit sem hallottak ebből, hanem élvezték a pillanatot, a fenséges ízeket.
Mi lehet nagyobb büntetés egy étteremkritikus számára, mint ez? Sokat gondolkodott, vajon a zajok, a látvány miatt lett undora, vagy mindez fordítva történt? A folyamat valójában azzal kezdődött, hogy az embereket gyűlölte meg, és ezért nem bírt már elviselni semmit amihez közük volt? És vajon ő az egyetlen, aki idáig jutott?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése