Bachot hallgatok. Mindig őt. Csak őt. Nem vagyok vallásos, de szerintem Bach Isten ajándéka. Nagy lemezgyűjteményem volt, de nem hozhattam be ide mindent. Kicsi ez a szoba, pár négyzetméter. Nem férnék el a sok lemeztől. A legfontosabbak szerencsére itt vannak velem. A zene megnyugtat. Kellene persze új tű a lejátszómba, de nem kapni már ehhez a típushoz. Talán majd egyszer veszek egy új lejátszót, addig pedig használom ezt.
Régen, vagyis az előző életemben sosem jelentett gondot lemezeket venni. Pénzem is volt rá, szabadidőmben pedig jártam a boltokat. A város összes lemezkuckóját ismertem. Az eladók is engem. Volt ahol nem szerettek, mert macerás vevő hírében álltam, ha hibás volt a lemez, ugrott rajta a tű, vagy recsegett, akkor visszavittem és cserét kértem. Ezt nem szerették, de nem hagytam magam. Mindig kaptam új példányt. Bach és Gould együtt, csoda. A Hungaroton kiadott egy Gould lemezt, Bach Goldberg variációit játszotta rajta, azt a megjelenés napján vettem meg.
Koncertekre is rendszeresen eljártam. A cégnél gyakran árultak kedvezményesen jegyeket, de őszintén szólva erre sosem sajnáltam a pénzt. A kollégák időnként gúnyoltak emiatt, de nem érdekelt. Szerintem csak irigyelték tőlem, hogy van egy szenvedélyem, nekik pedig nincs.
Munka közben nem lehetett zenét hallgatni, pedig jó lett volna. Lent az alagútban csak a kerekek csattogását és a sínek csikorgó hangját lehet hallani. Monoton munka, nagyon kell figyelni. Nem hibázhatunk. Mi nem. Minden rajtunk múlik. Vagyis múlott. Észnél kellett lenni.
Ötször vészfékeztem a tizenyolc év alatt, de mindig meg tudtam állni. Öten ugrottak elém. Szerencséjük volt. Szerencsém volt. Túlélték. Egyszer egy fiatal gyerek lépett le elém a peronról, talán ha 16 éves volt akkor, de néhány karcolással ő is megúszta. Tavaly volt bent nálam először, a facebook-on talált rám.
Sokat beszélgettünk arról a délutánról. Akkor én segítettem neki, most ő. Ha megkérem, hogy vegyen meg nekem egy lemezt, akkor elmegy érte, és behozza ide. Rendes fiú. Vagyis most már felnőtt férfi. Kár, hogy nem látom őt, és nem is emlékszem, az arcára. Ő mindenre emlékszik, de arra kértem, ne mondja el milyen voltam régen. Minek meséltessem? Olyan már sosem leszek. Elfogadtam amit a sors adott. Ezt adta. Vak vagyok és összeégett.
Jó lenne nem emlékezni, csak hallgatni Bachot és várni az elmúlást. Sajnos mindenre emlékszem. Az évekig tartó kínlódásra, mikor újítják fel végre a síneket, a kocsikat, mert mi akik lent dolgoztunk, tudtuk, hogy nagy a baj, és előbb-utóbb bekövetkezik a szerencsétlenség. Csak a "mikort" nem tudta senki. Ma már tudom. Hirtelen sötét lett és rettentő forróság. Az utasoknak még ki tudtam nyitni az ajtókat, ők ki tudtak menekülni. Én nem. Ugye azt mondják, a kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót. Ez a metróvezetőkre is igaz. A kórházban az orvosok azt mondták, csoda, hogy túléltem.
Négy éve élek itt az intézetben. Rendesek velem, tudják min mentem keresztül. De ez már örökre így marad. Egyik nap olyan, mint a másik. Még szerencse, hogy jó lemezeim vannak. Hallgatom Bachot és elfelejtem a világot.
2017 június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése