Imre nem volt bolond, bár sokan ezt gondolták róla. Mások pedig azt, hogy zseni, egy géniusz, aki furfangosabb mindenkinél. Imre, mint egy kisvárosi Rain man, mániákus módon pakolgatott, hetente többször is átrendezte a lakását, új, ismeretlen helyekre rámolta el felesége személyes tárgyait, aki ezt követően hónapokig kereste ezeket, volt amit sosem talált meg.
Biztosan lehetett valami otthonról hozott gyerekkori defektje a disznófejkocsonyát desszertként szopogató pocakos férfinak, de amíg kicsi volt az Imi addig csak mosolyogtak rajta, vagy ha túlzásba vitte a dolgokat, akkor elkalapálták. Ma viszont bizonyára autizmusra gyanakodnának, vagy pszichés elfojtásból eredő bosszúálló attitűdre, bár be kell látni, megkésett próbálkozás lenne ennek feltárása, meg már minek is. Nem az a kérdés tehát, hogy miért, hanem, hogy mit és meddig még?
Kölyökként is örökké variált, kombinált, dugdosott, képtelenség volt követni, hogy éppen hova hurcolkodik. Amikor felnőtt, több lett a pénze, senki sem tudta honnan, miből szerezte a vagyonát, (ma sem ismert, hogy valójában mennyi pénze van) szóval, amikor Isten felvitte a dolgát, akkor több telket és lakást is megszerzett., és ezeket állandóan cserélgette, adta vette, a kicsiből nagyot csinált, a telken lévő házat lebontatta és újat építtetett rá, majd értékesítette, vagy átjátszotta valakinek.
A helyzet akkor kezdett fokozódni amikor a berendezési tárgyakat (az előző tulajdonosok ott hagyott értékeit) is ugyanígy elkezdte össze-vissza tologatni, hurcolni. Hozták-vitték a dolgokat, nem jutott lélegzetvételnyi idő sem pihenésre. Minden és mindenki mozgásban volt körülötte. Reggel még nem tudhatták, hogy este hol alszanak majd, kinek az ágyában, házában, mert minden az utolsó pillanatban derült ki a számukra, amikor már úton voltak, a teherautó platóján kapaszkodtak a koloniálba, és arcukba csapott a jeges eső.
Esztelenségnek tűnt az egész, de Imre erre sem sajnálta a pénzt. Költöztetett, cipeltetett, kipakolt, bepakolt, rámolt, kidobott, lerakott, eldobott, elvitt, átvitt, raktározott, közben komplett szekrénysorok mentek tönkre, pótolhatatlan családi fotók vesztek el örökre, könyvtárak, lemezgyűjtemények áztak el, vagy szóródtak szét, porcelánok törtek millió apró darabra, mert a szállítók (idővel saját költöztető brigádjai lettek) nem figyeltek oda, a készleteket, a bútorokat leejtették, a könyves és cédés dobozokat az utcán felejtették, vagy olyan kültelki, elhagyott raktárakba vitték, ahol nem volt fűtés, penész evett mindent, a vízvezeték megrepedt, és ömlött a könyvekre, lemezekre, herendire a szennyvíz. Ez sem számított. Mindent ráhagytak, elnéztek neki, hiszen zseni az Imre, tudja mit tesz, még ha mások nem is értik. És sok éven át Imrét igazolta a téboly, hiszen a körülötte lévők is jól jártak az állandósult kavarásnak köszönhetően, bár papíron mindenki csóró maradt, szinte földönfutó.
Egy idő után ő maga is költözködni kezdett, mármint Imre, miközben a családját, a "saját vérét" folyamatosan mozgásban tartotta. Az Imre-klán igazi nagycsalád volt, népes familia úgy tűnt, mintha mindenhol, minden házban, lakásban csak Imréék élnének, minden négyzetméter az ő nevükön lenne, vagy ha még nem, akkor előbb vagy utóbb de minden az övék lesz örökre, pedig dehogy.
Margiték mentek Zuglóba, Péterék Zuglóból Ceglédre, Józsiék Csepelről a nyóckerbe, Imre a Havannáról a Pók utcába, Ilonka Újpestről a 13-ba, Laciék a 13-ból Újpestre, Imre pedig Komlóról Szegedre, onnan Keszire, majd a végén Budára. Lehetetlenség volt követni és megérteni az Imre irányította család útjait, akcióit, vásárlásait. Hogy a vagyon gyarapításán kívül volt-e értelme ennek az őrületnek? Semmi értelme nem volt. Amihez Imre hozzányúlt, annak általában semmi haszna nem volt és mire az évekig tartó vándorlásuk véget ért a legtöbben halálosan kimerültek és szinte már élni sem volt kedvük. Csak Imre volt maradéktalanul elégedett, és folyamatosan azon törte a fejét mit rendezzen még át. Végül úgy döntött, kezdi az egészet elölről.
A teherszállítók reggel hétkor megint jöttek, és vitték volna Gézáékat a Garay térről Angyalföldre Mónikáékat a Reitterből a Sajóba, ám a kiszemelt és költözésre utasított unokaöccs Géza megunta Imre elmebaját, továbbá nem volt hajlandó többé önként fizetni a nem kívánt lakhely váltásért, mert hogy Imre őrületét az egész család közösen finanszírozta, csak Imre erről mindig mélyen hallgatott.
Géza próbálta szavakkal meggyőzni rokonát, hogy most már nyugodjon le, kussoljon és ne tartsa örök bizonytalanságban és persze mozgásban őket, de Imre gúnyosan az arcába nevetett. Géza ekkor hirtelen felindulásból egy erőteljes jobb karos lengőparaszttal válaszolt a zavaros és nyughatatlan nagybácsinak, majd egy precízen kivitelezett fejrúgással fejezte be az akciót. Imre soha többé nem állt két lábra, nem pakolt, nem utasított, nem kombinált, és nem költözött sehova. Imrét egy életre lerendezték. Így történt hát ez, a Szinva-Sajó sarkon, ennyire brutálisan és váratlanul.
2017 március 2.
jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó
VálaszTörlés