A 24 órás műszakot nehezen bírom, de csinálom, mert muszáj. Nincs más. Ez van, be kell érnem vele. Jóska hozott be, ő anyám legjobb barátnőjének a mostohafia. Hatodik éve van itt, belassult, fásult, de nem mutatja. Ilyen leszek majd én is, nincsenek illúzióim. Most sem örömködöm amikor meló előtt a konyhában bepakolom a sporttáskába az egyenruhát és a műanyag dobozokba gondosan porciózott krumplis tésztát, de manapság nem ugrál az ember, főként akkor nem, ha már elmúlt 30. Nem vagyok fiatal, 34 leszek novemberben. Karriert nem csináltam, nincs megtakarításom, kocsit egyszer vettem, de a lakótelepi parkolóból azt is ellopták. Megyek busszal és metróval. Kétszer ragadtam be eddig, mert füstölt a 3-as, le is állt, késtem, alig tudtam kimagyarázni a security központjában. Beszóltam persze, de azt mondták, még egy ilyen rendbontás és repülök. Mintha én tehetnék a közlekedési helyzetről. Nem én tehetek.
Az egyenruha jól áll rajtam, bár 24 óra szolgálat után már érzem a műszál okozta izzadás szagát. Használok dezodort, nem is a legolcsóbbat, de a műszak végén már csak egyre vágyom igazán. Hazahúzni és beállni a zuhany alá.
Még nyolc órát kell kibírnom, aztán fürödhetek. Utána 48 óra pihenés, majd kezdődik minden elölről.
Főzök, pakolok, egyenruhát hajtogatok, buszozom, metrózom, bejövök és kezdek. Először aláírom a jelenléti ívet, átveszem a műszakot, majd beülök a portára. Két óra múlva felállok és indulok járőrbe. Meglepetés nem érhet, nem támadnak rám lesből, hisz nincs itt senki, csak az üres folyosók, a lezárt szobák. Sokszor lámpát sem kapcsolok, csak megyek a sötét helyeken, és próbálom elképzelni milyen volt itt régen.
Egy ismerősöm bent volt nálam, megnézte mit csinál egy biztonsági őr. Délután jött, majd mielőtt kilépett volna az utcára, azt mondta: "Dezső, te egy ravatalozóban dolgozol." Igaza van, ez valóban egy ravatalozó, élők nincsenek már, csak a nyomai annak, hogy valaha itt élet volt. Most halott a hely.
Nem félek a halottaktól. Tudom hol jártak amíg éltek, hol üldögéltek, ettek, beszélgettek, vitáztak, tervezték a jövőt, azt is tudom mit mondtak és hogyan. Hallgattam őket. Színészek, rendezők, művészek, irodalmárok, történészek, sportolók, újságírók, szerkesztők, bemondók és persze a hétköznapi emberek. Ma már nincsenek sehol. A főnököm azt állítja, érzi, itt vannak még mindig, a falakba, a kopott padlószőnyegbe beleivódott az emlékük, de ez baromság. Nincs itt már semmi. Elvittek innen mindent, könyveket, gépeket, szalagokat, eltüntették a múltat.
Hát itt dolgozom biztonsági őrként, ebben a 90 éves ravatalozóban, a holt hangok házában. Nyolc óra múlva hazamegyek. Fürdök, bedőlök az ágyba és alszom. Csend lesz. Pont olyan mély és nyomasztó csend, mint amilyen ebben az őrzött halottas házban.
2017 június 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése