Ernesto nem túl vonzó, lányos arcú, csenevész kölyök volt. Élete egyszerű mederben csordogált, vagyis inkább egy kiszáradt csatornában.
Anyja térdig érő tiroli bőrgatyát, piros tréningeket fehér csíkokkal, libafos színű kordbársony gyerekzakókat, alá pedig egy mérettel nagyobb L-es poliészter ingeket vett neki. Többnyire tíz-tizenöt évvel maradt el az aktuális divattól, de a Móric bácsitól megörökölt, Weimarban vásárolt nagykabáttal ez már inkább 50 évnyi lemaradást jelentett. Iszonytató látványt nyújtott a háború előtti örökségbe bújtatott, akkor éppen a kilencedik születésnapját ünneplő Ernesto. Nem akart neki rosszat az anyja, egyszerűen csak ilyen ízlése volt.
Ijesztően nézett ki a dohos szagú ruhákban, rossz volt vele együtt megjelenni. Társai, érthető módon, sosem hívták játszani, később pedig szándékosan felejtettek el neki szólni, hol lesz házibuli. A lányok hülyének nézték és messzire kerülték.
Így telt el Ernesto gyermek és ifjúkora. Ócska ruhák, magányos séták, Verne-összes. Hátrányos helyzetét azonban súlyosbította, hogy minden megaláztatás ellenére mégis megőrizte kedvességét, nyitottságát, barátságos jellemét, amit a környezete képtelen volt elviselni. Nem értették, miként tud kedvesen viselkedni az, akit lebuziztak, lezsidóztak, de volt komcsi cigány és büdös paraszt is.
Ernesto csak mosolygott és továbbra is békésen beszélgetett azokkal akiket útjába sodort az élet. Ezt, a minden érdek nélküli érdeklődést és kérdezősködést végképp nem értették: mit akar ez? Talán rendőr? Miért csinálja ezt? Normális ember így nem viselkedik, mondták egymásnak, persze azért alaposan kihasználták, mert ugye egy kedves ember éjjel biztosan hazaviszi őket kocsival, ingyen átadja a lakását, elvégzi helyettük a munkát, amit a végén úgysem fizetnek ki neki. Ernesto ideális alany volt ehhez.
Sokan hitték, Ernesto sosem fog változni, örökre megmarad ártatlan, kedves baleknak, akitől bármikor kérhetnek szívességet, hisz sosem mond nemet. Tévedtek.
A balfékként elkönyvelt Ernestonak egy nappal a harmincnyolcadik születésnapja előtt jött meg az esze. Persze nem magától, kellett ehhez egy tetovált testű barom, aki ügyeletes alázóként beletaposott Ernesto ártatlan, gyermekded lelkébe. Úgy beszélt vele, mint egy elvonási tünetekkel küszködő drogos, agresszív volt és nagyhangú, olyasmit hadovált, hogy Ernesto tehetségtelen, nem ért a szakmájához, a legegyszerűbb feladat megoldására is alkalmatlan, ami persze nem igaz, hiszen Ernesto az egyik legjobb IT szakértő a cégnél.
Ernestonak ekkor lett végképp elege a kedves, barátságos, jó fiú szerepkörből. Idomulni kezdett a környezetéhez. Megtanult nemet mondani. Nem engedte többé, hogy pehelykönnyű egokirályok arcon köpjék és minősítsék. Ha belépett egy boltba nem köszönt többé, hiszen neki sem köszönt senki. Barátságtalan és lekezelő lett, nem válaszolt a levelekre, telefonon senkit sem hívott vissza, nem adott többé borravalót, csak akkor segített másoknak ha fizettek ezért, ha pedig megismerkedett egy nővel, úgy tett, mintha nem érdekelné a másik. Nem érdeklődött többé, immár flegma és unalmas volt.
Egyedül a megjelenésével foglalkozott. Lecserélte a ruhatárát és már az anyja "elment az eszed, hogy ilyenekre költöd a pénzedet?" tirádái sem bizonytalanították el. Öltönyöket, menő ingeket, bőrcipőket vett. A pénz nem számított, csak az, hogy minél újabbak és divatosabbak legyenek. Külsőleg mindenképpen megújult, rá sem lehetett ismerni. A finom selymeknek, puha tapintású anyagoknak és persze a tanult modortalanságának köszönhetően immár mások szemében is izgalmas, érdekes, értékes és fontos embernek tűnt.
Ernesto visszataszító tahó lett, egy igazi gennyes alak. Igaz, azóta elismerik, felnéznek rá, jobbnál jobb megbízásokat kap, körön belülre került, a nők tapadnak rá, minden héten buliba hívják. Ezt a típust ugyanis már jól ismerik, megbíznak benne. Imádják.
2017 augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése