Tibor élő szerszám, tökéletes rabszolga. Vállakozói igazolványa szerint, kiskereskedő. Zöldséges a Fény utcai piacon. Húzza az igát, mint egy barom, sosem pofázik vissza senkinek, és ha beteg akkor is széthajtja magát, csakhogy lássák, azért mert ragyás az arca, még lehet rá számítani. Ő pedig tudvalévőleg nem feketehimlőt, hanem vírust kapott be, vagy valami aktuális baktériumot. Ezért köhög már harmadik hete, és hörög fel zöld színű ragacsot a tüdejéből. Éjjelente vér is feljön neki, az orrából szivárog kifelé, de a háziorvos megnyugtatta, hogy neki is véres a köpete és az orrváladéka, de ez nem pusztán a vírusnak köszönhető, hanem a városr ossz levegőjének is. Szóval semmi ok a pánikra.
Tibor hörög, köpköd a csapba, a klozettba, zsebkendőbe törli vérző orrát, de V. doktor szavai lenyugtatják. Beveszi az antibiotikumot, meg a köptetőt, és várja, hogy tisztuljanak a hörgői, Korábban lábon hordott ki egy infarktust, észre sem vette, most sem fog megijedni a vértől és a fullasztó, fémes hangú krákogástól.
Amióta felolvadt a korcsolyapálya a piac bejáratánál, megint pörög az üzlet, óránként két-három kiló krumpli is elmegy. Egész nap gályázik, cipel, emel, hajol, de panaszos szó nem hagyja el az ajkát. Az ókori rabszolgákra gondol ilyenkor, hozzájuk képest neki aranyélete van.
Zárás után gyalog indul haza. A Westend útba esik, de nem megy be, egyrészt hó vége van, ilyenkor alig van pénze, másrészt fullasztja az a hely. A Nyugatinál ráfordul a körútra, ahol lelassítja a lépteit, és ráérősen nézelődni kezd. Persze azzal tisztában van, hogy ebben a búvalbaszott országban senkit sem szabad túl hosszan figyelni, kitartóan szemezni a másikkal, mert könnyen beszólhat egy vadbarom, " nézed a nőmet köcsög?", innentől pedig bármi megtörténhet. Villan a penge, bele Tibi tüdejébe vagy lépébe, és ha szerencséje van, jó esetben megússza egy Blikk címlappal: "Megkéselték a Danton arcú zöldségest a Blahán".
Tibor tehát óvatosan figyeli az utca népét, és arra gondol, milyen kár, hogy megrekedt a műszaki rajznál, és nem Hieronymus Boschnak született, mert akkor ez a város aranybánya lenne a számára. Megfesthetné a földi poklot, a torz alakjaival együtt. "Tökéletes" modellek bármerre néz. Szürreális látvány, kiábrándító, félelmetes, rémes, szomorú emberi kavalkád. Ennyi rossz sorsú, lerobbant, beteg külsejű, csúnya embert még sosem látott egyszerre.
Roncsország. Népszínház utcai infernó. Féllábú, elhízott, fogatlan hajléktalan fekszik a megállóban leterített mocskos takarón, mellette tócsa, gőzölgő húgy. Valamivel arrébb borotválatlan, mosdatlan, bűzlő emberi lény, aki éppen átkot fröcsög egy másik lecsúszott szerencsétlen alakra. Őket nézik unottan a villamosra várók, akik kivétel nélkül közömbösek, kiábrándultak, fáradtak, meggyötörtek. A hátuk mögött, fent a falon óriásreklám. A pszichológusnak tanuló sikerember, a mindenkit legyőző vívóklasszis mosolyogva buzdít az olimpiára. A Mekiből kilép egy szétfolyt alak, derekán felcsúszik az ing, látszik a rettenetes hurkája, de ez nem zavarja. Kiéhezett vadállatkéntt harap rá a marhahúsos puffancsra, majd eltűnik a tömegben.
A karján fehér botot tartó vak lufiárus az egyetlen szerethető ember, akit Tibor ma délután észrevesz az utcán. Azon gondolkodik miért lett ilyen szerencsétlen és undorító itt minden? A látványos romlás, megromlás, lepusztulás miként következhetett be? És mindezt a többség hagyja, eltűri? Törvényszerű, hogy úgy nézzenek ki az emberek, mint torzszülöttek a festő képein? Vagy idő előtt meghaljanak úgy, hogy semmi jó nem történt velük? És ebbe szó nélkül beletörődnek?
Tibor legszívesebben becsukná a szemét, csakhogy ne lásson semmit. Már nincs kedve sétálni. Köhögni kezd, a papírzsebkendője tele lesz vérrel. Az antibiotikumot és köptetőt reggel fogja bevenni.
2017 február 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése