LENI DOBOZA

Itt az értékesítési osztályon a legtöbben úgy tesznek mintha egyáltalán nem érdekelné őket mások szexuális élete, mondván első az üzlet, a jutalék, a második pedig a Superbowl döntő a Denver Broncos és a Carolina Panther gladiátoraival. Nagyjából ennyi az életük, de szerencséjükre már ettől is boldognak érzik maguk. Szeretnek enni, félig átsült, véres húsokat, meg extra big hamburger menüket, ám a közös vacsorákon mégiscsak kiderül, hogy szex nélkül minden sztorit unalmasnak tartanak. Ha tehát szeretnék valamiről komolyan beszélni nekik, akkor minimum egy jó csajnak, és egy numerának kell lenni az elbeszélésben. Nincsenek illúzióim, nemcsak a mi kereskedőházunkban hemzsegnek álszentek, hanem máshol is. Közömbösnek mutatják magukat, miközben odapréselik a fülüket a falhoz, csakhogy hallják lihegni a szomszédban lakó nőt és az új hapsiját. Mivel így működik a világ, én sem hallgathatom el az amúgy senkire sem tartozó, jelentéktelen intim részleteket.

A vasárnapom elég unalmasan telt. Susannal egész délelőtt dugtunk, de elfáradtam és ezúttal nehezen ment már a negyedik menet, ami váratlanul ért, szokatlan volt számomra e kudarc, és rendesen le is hangolt. Ittam néhány olcsó Walmart sört, majd kimentünk pecázni a Halott tóhoz.. Susan ott is nyaggatott, beleült az ölembe, nyalogatta a fülemet és az állkapcsomat, de idegesített, hogy ennyire rám akaszkodott. A tarkómat is vakargatta, pedig tudja, hogy azt mennyire utálom. Kértem, hagyjon már békén, mert így nem fogok semmit. Így is lett. Mintha az összes dög szándékosan belefulladt volna ebbe a meleg pocsolyába. Nem ettünk halat. Alig vártam, hogy hétfő legyen.

Hajnalban arra ébredtem, hogy Susan megint ott matat, de eltoltam a kezét, és szinte rakétaként lőttem ki az ágyból. Letusoltam, kivételesen öltönyt vettem fel, majd bepöccintettem az ősrégi Toyotámat. Az iroda nem volt messze, amerikai viszonylatban is gyorsan beértem.

9.30-ra hívtak,a McKinley-épület 823-as tárgyalójába. Azt mondták, jön egy ember valamelyik jelentéktelen európai országból, de amit magával hoz nagy horderejű valami, forradalmasítja a tömegtájékoztatást, és aki ezt használja bármit képes lesz a jövőben eladni. A cuccról csak annyit közöltek, hogy LRB17 a neve, és el fogunk ájulni tőle. A tervező is itt lesz, ha tehát kérdésünk lenne, akkor szívesen válaszol rá.

Ilyen sokan még sosem voltunk a nagyteremben. A cégtől mindenki eljött, a vezér is természetesen. Francis Coleman értékesítési vezető a tőle megszokott kellemes hangnemben vezette fel a prezentációt, és mutatta be a vendégeket. Mint kiderült Kelet-Európából jöttek. Ennél többet magukról nem akartak elárulni. A "termék" azonban gyorsan előkerült. Leginkább egy CD-íróhoz hasonlított, és ezt hangosan meg is jegyeztem.

- Igaza van - fordult felém szokatlanul kimérten és arisztokratikusan a készülék tervezője - de arra kérem, legyen türelemmel. Ez nem CD-író, még csak nem is lejátszó. Annak az ideje lejárt.

Valamennyien közelebb húzódtunk a szerkezethez, és mint az amazónai őserdőben most felfedezett ismeretlen törzs bennszülöttjei elkezdtük tapogatni a fekete dobozszerűséget. Elég hülye helyzet volt. Egyszer én is megérintettem a mutatóujjammal, mert tudom, hogy az ipari kamera felvételét (ahogy a facebook beírásokat) a főnökök mindig megnézik, és ha valami nem tetszik nekik, vagy azt látják nem vagyok érdeklődő, lelkes és lojális, akkor nem maradhatok sokáig a cégnél. Szerencsére megtanultam álcázni magam és a gondolataimat. Rendszeresen Coelho idézeteket osztok meg, sikerről és boldog kapcsolatokról írok, hatalmas és nagyon vidám baráti körrel dicsekszem, ezt megerősítve pedig mosolygós szelfiket készítek. Olyan ember benyomását akarom kelteni, aki szinte már együgyűen békés, boldog, és tökéletesen elégedett. Mindennel. És persze egzisztenciálisan is nagyon rendben van. Beleolvadok az imposztor társadalomba.

A másik férfi vette át a szót. Elegáns volt, a csuklóján márkás óra jelezte, nem akárkivel van dolgunk. Mosolyogva, magabiztosan beszélt.

- Hölgyeim és uraim! Amit itt látnak, maga a jövő. Ha sikerül ezt tömeggyártásban elindítanunk, akkor - mint egykoron Gutenberg, vagy mint manapság Zuckerberg - gyökeres változásokat idézhetünk elő vele. Amit elhoztunk Önöknek, nem más, mint a tökéletes beszédgenerátor, az LRB17.

- És mit tud ez a gép? - érdeklődtek többen a munkatársaim közül.
- Hogy mit tud? Hát mindent. Többé nincs szükség újságírókra, rádiósokra, beszélő, gondolkodó emberekre. Ez a gép helyettük megold mindent.

- Helyettük? - kérdeztem ingerülten. Régen, egyetemista koromban egy helyi lapnak dolgoztam, de szarul fizettek, vagyis inkább sehogy, ezért leléceltem, ám az újságírás, mint még nyomokban talán létező szakma azóta sem hagy hidegen.

- Igen, helyettük - válaszolta nagyon lassan a kelet-európai pasas.
- Az összes újságírót el lehet küldeni, nem kellenek, nem lesz többé szükség rájuk. Mr. H.S.Robert ugyanis megtervezte és a világon elsőként elkészítette a beszédgenerátor prototípusát. Ezt láthatják most Önök. Ez a csodálatos szerkezet bármilyen interjút, riportot, tudósítást képes legyártani. Csak pár egyszerű tőmondattal, vagy szóval be kell írni a témát, a megszólalók számát, a kért riport hosszúságát, lehet választani, hogy a kérdező női, vagy férfi hangon szólaljon meg, de gyakorlatilag bármilyen korú, és hangtónusú ember beszélhet a gép segítségével. Háttérzajokat is képes előállítani, így tehát élethű, helyszíni riportokat is lehet készíteni, tetszőleges számú szereplővel. És nem kell hozzá ember, nem kell senkit sem drága pénzen utaztatni, nincsenek többé jogi konfliktusok, utólagos perek, hiszen a megszólalók nem is léteznek. Úgy is működhet a gép, hogy gondosan előre megírják a beszélgetést, benne konkrét kérdésekkel, válaszokkal, és a gép 15 másodperc múlva kidobja MP3-ban a komplett felvételt, amely ezek után mehet is adásba. Persze a gép önállóan is képes dolgozni, csak a főbb paramétereket adjuk meg, és a kívánt irányultságot. Lejáratás, mítoszteremtés, migránsok, könnyes portré, tényfeltárás, szakértői vélemény, doorstep, exkluzív interjú világsztárokkal, sportolókkal, énekesekkel, állami vezetőkkel, Jordan, Messi, Phelps, Bon Jovi, De Niro, Belucci, Trump, bármit megcsinálhatunk ezzel. A kompresszor automatikusan, algoritmusok segítségével dolgozik.. Az önök elnöke ugyan ma még a twittert használja elsődleges kommunkációs csatornaként, de bízunk benne, hogy hamarosan ő is meglátja a gép történelmi jelentőségét. Őt ismerve, a teljes médiagépezet átállítja majd erre. A mi országunkban (hogy melyik az ő országa, arról szemmel láthatóan nagyon nem akart beszélni) már próbaadások mennek sok éve, így csiszoljuk a rendszert, de eddig senki sem reklamált. Azt sem vették észre, hogy az LRB17 készíti a politikai adásokat. Persze vannak még saját embereink is, de ők annyira lelkesek, hogy egyenesen a gépre szeretnének hasonlítani. Nem is tehetségtelelenek, hiszen már ők is teljesen gépies anyagokat gyártanak. Időnként minket is megtévesztenek, nem vesszük észre a különbséget gép és ember között. De őszintén szólva mi kizárólag az LRB17-ben gondolkodunk.

- Bravo, bravo!!! - a főnököm azonnal lelkes lett a géptől. Ezt a látványos ömlengést nem igazán értettem, főként nem az ő részéről, hiszen korábban bebörtönzött fizikusként éveket töltött Szibériában, majd többszöri kísérlet után megszökött a Szovjetunióból.

A generátor, vagy inkább beszédimitátor,minden ellenérzésem ellenére elképesztő volt, egészen ütős, hatásos riportokat készített. Kértünk persze olyan felvételt is, ahol egy képzeletbeli ország miniszterelnökét kérdezik, vagyis a gép kérdezi, ő pedig válaszol. Gördülékenyen beszélt, magabiztos és hihető volt, pedig tudtuk, blöff az egész. A két messziről jött ember végül arról is tájékoztatott, hogy a rádiós kompresszor után elkészítik majd a televíziós változatot is. Mindent a gép fog gyártani. Az LRB17. Vagyis Leni doboza.

- Nekünk Leni a példaképünk, a modern média és tömegkommunikáció művésze, úttörője, varázslója, és az, hogy róla neveztük el a beszédimitátort, egyfajta tisztelgés Leni emléke előtt - magyarázta a tervező. - Az akarat diadala, hogy képesek vagyunk ilyen eszközt megálmodni és elkészíteni.

A prezentáció délutánig tartott. Nem tagadom elfáradtam a végére. Beültem a kocsimba, hazamentem, ittam egy karton sört, és megint megdugtam Susant. Gépesen csináltuk, semmi élvezet nem volt benne. Hamar lefordultam Susanról és elmentem vizelni. Amikor kimerülten vissza vonszoltam magam, Susan folytatni akarta, de inkább bekapcsoltam a tévét. Unottan bámultunk egy reality szarságot, amelyben tetovált krapekok próbáltak meztelen csajokat bevinni egy sátorba. Az egyiknek majdnem sikerült, de a nagymellű végül egy kigyúrt törpét választott, azzal tűnt el a sátorban. Nem kötött le a trópusi szigeten zajló társkeresés, ezért a műsor közben elmeséltem a benti dolgokat. Nem lett volna szabad pofáznom, remélem Susan nem adja tovább, de gondoltam ez érdekesebb , mint egy újabb izzadós menet vele. Elmondtam neki, a jövő televíziója és rádiója a beszédimitátorra épül majd, és amit látunk, hallunk mind hazugság lesz bár lehet, hogy már most is az. Susant ez annyira izgalomba hozta, hogy szó szerint rám mászott, én pedig nem tudtam neki ellenállni. Susan időnként mechanikusan, gépiesen mozog rajtam, de szerintem most meg akarta mutatni, hogy ő nem gép, hanem hús-vér nő. Olyan igazi. Bár az is lehet, hogy valójában azt akarta megtudni, vajon én még férfi vagyok-e, vagy csak egy robot, akit szexre is be lehet programozni. Reggelig dugtunk, az első telefonig. A főnököm hívott, és arra kért dolgozzak ki stratégiát a beszédkompresszor értékesítésére. Azt szeretné, ha már idén elárasztanánk vele az amerikai, jövőre pedig az európai és ázsiai piacot. Ha ez bejön - hadarta izgatottan - és miért ne jönne be, akkor miénk a világ.

Nem emlékszem mit válaszoltam erre. Lehet, hogy csak nyögtem egyet, majd bontottam a vonalat.

2017 január 28.