László már akkor halott volt, amikor megszületett. Persze nem biológiai értelemben, hiszen Lacika felsírt a szülőszobában, ahova az utolsó pillanatban ért be vele és anyjával a mentő, amely alig találta meg őket a labirintusszerű településen. Császározták a mamát, mert farfekvéses volt a gyerek, de a has szakszerű felmetszése után egészségesen született meg Lacika. Nem volt szép újszülött, de kitől is örökölhetett volna helyes arcocskát, arányos testet. A család harmadik gyermeke, a szabolcsi falu zsákutcájának egyik vakolatlan falú házába érkezett haza.
Lacika nem járt óvodába, az anyja volt vele otthon hat évig. A gyerek egész nap a kertben kertben időzött, játszott a tyúkokkal, a kutyákkal, egyiknek kilőtte a szemét csúzlival, és néha segített az anyjának kukoricát morzsolni. Más nemigen történt vele.
Aztán jött az elemi a szomszédos faluban, amit nyolc helyett tíz év alatt végzett el. Bukott matekból, nyelvtanból, szorgalom kettes, a magatartás szintén. Segítséget, különórákat soha nem kapott. Szóba sem kerülhetett a gimnázium. Szakmunkásképzőbe ment Laci, de ott is a három évből öt év lett, lehangoló végbizonyítvánnyal. Csőszerelőként nem volt esélye munkát találni.
A család nehéz helyzetére való tekintettel, az apja cukros volt és alkoholista, anyja háztartásbeli, szóval ezt figyelembe véve kegyelemből felvették Lacit az önkormányzati céghez közmunkásnak. Eleinte, ha nem is lelkesen, de takarította a vízelvezető árkokat, szedte a szemetet, aztán már ehhez sem volt kedve. Inkább otthon feküdt, rejtvényújságokat próbált megfejteni, vagy csapkodta a legyeket. Unatkozott. Barátnő, élettárs nem állt mellette, talán ha egyszer látták kézenfogva lánnyal, három hetes kamaszszerelem, de komolyabb kapcsolata nem volt. A nők idő előtt megérzik a halálos ítéletet, azt ha egy férfi nem életrevaló.
Laci néha eltűnt, félnapokra olykor, de nem ment messzire, csak le a pincébe, ahol apja tartotta a szatmári szilvapálinkát. Laci is rászokott az italra. Törköly, sör, törköly, sör, ha meghívták egy körre akkor Hubertus. A havi minimálbért a helyi kocsmában verte el. Estére már a nevét sem tudta kimondani rendesen. Káromkodni azonban nagyon tudott. És gyűlölni is. Utálta a szomszédban lakó Bélát, akinek jól menő tüzépes vállalkozása van, ki nem állhatta az iszákos apját, aki verte, hányingere volt a menekültektől,, irtózott a zsidóktól, a komcsiktól, a melegektől, akik szerinte tönkretették őt. Magát is lenézte, de ezt természetesen tagadta.
Harmincéves korában felvételét kérte valalamelyik szélsőjobbos brigádba, ahol eleinte örültek a fröcsögő nemzettestvérnek, de mivel folyamatosan részeg volt, nem tudtak mit kezdeni vele. Elvették a tagkönyvét, visszakérték az egyenruhát. Ezt követően már csak magányosan üvöltözhetett a falu sötét és kihalt utcáin.
Pár hónappal később azonban meglátta a plakátokat, rajta az ismeretlen öregember arcával. Mit mosolyog ez itt? Nem értette az egészet, nem is tudta ki lát a képen, de boldogan köpte le. Mivel a falut elárasztották plakátokkal, leköpte hát mindet. Ez lett Laci életének egyetlen értelme.
Ivott, gyalázkodott, köpött. Aztán egy borongós délelőttön amikor éppen nem volt pénze lélekerősítőkre, Hubertust pedig senki sem akart már neki fizetni, félni kezdett. Vajon László a démonjaival találkozott? Mi lesz holnap? És azután? Lesz-e bármi? Történhet-e vele valami jó? Vagy ez már örökre így marad? Ennyi? Igen, ennyi. Megértette, valamit nagyon elrontott. Örökösen hazudott önmagának. mint ahogy neki is hazudtak. Útszélinek és az út szélén hagyottnak érezte magát. Nem volt már kedve hazamenni, inni és legyeket ölni. Elgyalogolt inkább a gyümölcsösbe. Senki sem kereste.
2017 július 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése