A tó kicsinyke volt, alig lehetett rátalálni a lankák között. Opálos zöld színe miatt senki sem akart, vagy inkább mert fürödni benne, ki tudja mi lehet a sötét és mély vízben. Ettől függetlenül a környék urai szerették a partján múlatni az időt. Amikor beleuntak a vadászatokba, és persze már nem is maradt nyílvégre való állat az erdőben, akkor szoktak rá a pecázásra. Sok éven át horgásztak a zavarosban, ám egy nap azt vették észre, hogy nincs már élet a tóban. Kifogtak minden élőlényt belőle, halakat, békákat, aprócska rákokat. A halott tó vize pedig napról napra bűzösebb lett. Ekkor egyiküknek eszébe jutott, hogy van még a környéken egy másik tavacska is, de ott a legkövérebb földesúr horgászott. Ő azonban annyira féltette a vizét, hogy senkit sem engedett a tó közelébe.
- Ej, nem úgy van az na! - kiáltott fel haragosan a tó nélkül maradt horgász-nagyúr egyike. - Először megpróbáljuk megvenni tőle aranyért, ha pedig nem adja, akkor csellel, fondorlattal, erővel fogjuk rábírni erre.
És így is tettek. Pénzt ajánlottak a tavacskért, majd amikor a kövér ember nem adta, zaklatni kezdték. A lovait elcsalták, a tóhoz vezető utakat feldúlták, a tó partján álló fákat kivágták. A földesúr egy napon beleunt ebbe, és negyedáron eladta nekik a tavat
A nagygazdák, a várurak minden nap horgásztak. Kilószámra, válogatás nélkül emelték ki a halakat a vízből. Persze nem volt szükségük ekkora mennyiségre, hiszen nem tudtak ennyit megenni, szétosztani pedig eszükbe sem jutott, ott rohadt el a hal a bokor tövében. Nekik a szerzés örömére volt szükségük. Végül minden az övék lett, kihalásztak, foglyul ejtettek, elpusztítottak amit csak lehetett. Ebben a tóban sem maradt élet. A víz egyre sötétebb lett, és amit a partról nem láthattak, mocsarasodni kezdett. A földesurak - mivel már nem tudtak horgászni - unatkozni kezdtek, és a magukkal hurcolt szemrevaló cselédlányok sem szórakoztatták őket. Ekkor, egy forró augusztusi napon, a legdagadtabb uraság azt javasolta, hogy hűsöljenek, fürödjenek meg a tóban. Nosza, gyorsan ledobálták magukról az átizzadt bőrnadrágokat, pállott szagú ingeiket, és mind egyszerre pucér testtel beugrottak a vízbe. Nagyot csobbantak, majd hang nélkül azon nyomban elmerültek. Senki sem látta őket többé. A mocsár lehúzta őket a mélybe, majd örökre foglyul ejtette. Nem volt kegyelem. Belefulladtak a zavaros sáros vízbe, amelyben pedig annyira szerettek pecázni. A parton hagyott botjaikat , merítőhálóikat, a kukoricás-kukacos etetőtálaikat a cselédek dühösen összetörték, ruháikat elégették, ők maguk pedig soha nem beszéltek arról, hogy mi történt ott és akkor. Mintha nem is léteztek volna. A földesurakra nem emlékszik már senki, mert a nevüket is kitörölték az ispánság nagykönyvéből.
Ezt a történetet a helyi múzeumban mesélték, de hogy mennyi ebből a mese, vagy ez volt a valóság, sosem tudjuk meg. A tavat nem érdemes keresni, mert a mocsarat sok évszázaddal ezelőtt lecsapolták, és ma már temető van a helyén. A hírek szerint egy vállalkozó hamarosan lakóparkot épít a sírok fölé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése