"Akkor ezt most így hogy?" T.Anita klasszikussá vált kérdése villant be Kelemennek, miután a sokadik zöldellő oázisban találta magát. Már nem is számolta a helyeket, annak is örülni tudott, hogy képes megjegyezni a parkok nevét. Green, St. James, Hyde. Tavak, ősfák, hatalmas egybefüggő rétek tárultak a szeme elé. Valósággal földbe gyökerezett a lába. Nem értette miként lehetséges ez, a nagyvárosban ennyi és ekkora szabad terület? És nincs bennük múzeum, koncertterem, konferenciaközpont. Persze ez hiányzott neki a legkevésbé, hiszen a metropolis amúgy is tele van ezekkel. Zavarban volt. Hova üljön? Padra, fűbe? Vagy fusson inkább, biciklizzen, tornázzon, csónakázzon, netán csak nézze a gyerekeket a gondosan karbantartott játszótereken? Végül úgy tett, ahogy a londoni parkokban mindenki más. Csak úgy volt. Élt. Leheveredett a fűre. Hanyatt feküdt, boldogan nézte a felhőket és közben nagyon halkan suttogta el a klasszikus tömörségű kérdést: "Akkor ezt most így hogy?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése